Irodalmi Szemle, 1990
1990/3 - BESZÉLŐ MÚLT - Csáky Károly: Mikszáth-művek néprajzi elemei és azok utóélete II.
értékének megfelelő összegre volt szükség. így a lányok férjhezmenetele után a parasztgazdaságok sorra tönkrementek. Mikszáth A néhai bárány novellájában a Bágy hömpölygő vizén úszó tulipánosláda kapcsán mutatja be a férjhezadandó szegény lány staférungját: „.. . benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje: három perkálszoknya, négy szélből az egyik, hat olajos kendő, nyakba való kettő, ezüst csatos mellény, tíz patyolat ingváll s azon felül a mente, meg egy rámás csizma, újdonatúj, még a patkó se volt ráverve.”72 A férjhezadandó lány kelengyéjének hiánytalan összeállítását fontosnak tartották mai adatközlőink is. A kelengye összetételére utalnak az alábbi sorok: „Első vót a tollú, a dunna meg a párnák, második meg a fehérnemű: lepedők, ágyhuzat, abroszok. És ha illyen gazdaféléhö’ ment, még szakajtóruha is, mer valamikor idehaza sütték a kenyeret. Azt a ruhát hazúró vitte a menyecske. (....) Ollyan jobb módúnak 5—6 perkálszoknya is vót. Nem ollyan módosnak elég vót 3—4 is. Olajoskendő vót bőven. Piros, kék rózsákkal, mindenféle fajta. Nyak- bavaló is vót. A lányoknak csak ollyan kis mellényük volt, gyöngysort hordtak melléje. Ingváll is vót, házivászonyból. Akinek nem vót rámáscsizmájja, az nem is vót paraszt. Az mán szeginy vót. Valamikor aki elment Balassagyarmatra vagy Kékkőbe a zsidóhoz szolgálnyi, annak nem volt rámáscsizmája, csak a gazdag asz- szonyoknak . . ,”73 Hogy a kelengye nem volt mindenkinél egyforma összetételű, arra a fenti adatközlésekből is lehet következtetni. Az egyes ruhaneműek száma a lány szüleinek társadalmi helyzetétől, anyagi kereteitől is függött. Mikszáth falujától nyugatabbra, Pereszlényben hallottuk, hogy a gazdag lányoknak kilenc vánkost, egy dunnát és egy „derékaljat”, a szegényeknek hat vánkost és egy dunnát adtak.74 A társadalmi különbözőségekből adódó feszültségekre, melyek olykor a fiatalok közt is külső akadályként léptek fel, természetesen Mikszáth is odafigyelt a maga korában. Prakovszky, a siket kovács művében Gáli úr dühöngését írja le. Azért háborog az „úriember”, mert lányát egy rangon aluli akarja elcsábítani: „— Igen, meg merte kérni a semmiházi. Egy Gáli leányt, egy Prakovszky, egy közönséges kovácsnak a kölyke. Milyen világ! Milyen század!”75 A mai adatközlésekből is kiderül, hogy például Mikszáth nagyszüleinek falujában, a kisnemesi Ebecken „A nemesek nemigen köttek paraszttal házasságot, mer azok ollyan fölvágók vótak valamikor. Nagyon tartották a nemesi rangot.”76 A Középsö-Ipoly menti palócok szintén ügyeltek a társadalmi helyzetre. „Ha a földek megpaszoltak — mondta pereszlényi adatközlőm —, a fiataloknak el kellett egymást venni, ha szerették egymást, ha nem.’’77 A századforduló táján és századunk első évttízedeiben ritkán fordult elő, hogy gazdalegény szegényebb lányt vegyen feleségül. „Szekeres a szekeresvei, talyigás a talyigásval” — mondogatták errefelé is egykor. De a szegényebb ember sem adta volna mindig a lányát gazdagabbnak. „Nem lesző neki a kapcsájja” — mondták az ilyenek. Mikszáth írásaiban olyan közléseket is találunk, melyek a házasságra lépő lány és legény közti életkori különbségekre vonatkoznak: „A nagymama ugyan (aki pedig bölcs volt a házassági dolgokban) másképp szokta fölállítani a kor- arányokat. Szerinte a menyasszony feleannyi idős legyen mint a vőlegény s azon lelül még hét esztendős. (...) A harmincéves ember felesége ezek szerint legyen huszonkét éves, a negyvenévesé legyen huszonhét, az ötvenéves embernek ellenben harminckét éves fehérszemély felel meg. Ez a jó házasság erkölcsi fundamentuma.”78 Ezzel kapcsolatban Ebecken az alábbit jegyeztem le: „Én azt sokszor hallottam, hogy aki öreg leginyhö’ megy férjhö’, az szerencsétlen. Mer az nagyon rafinált
