Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - FIGYELŐ - Jaroslava Pašiaková: Utópia és valóság Karél Čapek és Karinthy Frigyes életművében

katlan módon kétségessé, hanem Sigelius udvari tanácsos túlzottan lojális alakjában — az orvosi etikát is.

Nem csoda hát, hogy mindjárt a bemutató előadás után az orvostudomány jelentős képviselői is hozzászóltak a vitához: azt hiszem, elég, ha név szerint most csak a Károly Egyetem és a Komenský Egyetem professzorait, Pelnáf és Franken- berger professzorokat említem. Mindketten érintve, sőt Sigelius alakja miatt sértve érezték magukat, a vezető orvosok etikájának kérdésére azonban különböző nézőpontokból tekintettek. Pelnáf professzor Sigelius alakjában mindazoknak a negatív jelenségeknek a megszemélyesítését látta, amelyek kritikus álláspontra késztettek az egyetemekkel, illetve az egyetemi tudománnyal szemben. Franken- berger professzor viszont a béke „terroristájánál”, Gálén doktornál szimpatiku- sabbnak és emberségesebbnek tartotta a militarista marsallokat, akik halálos kimenetelű csatákba vezetik katonáikat egy élő és megvalósítható eszméért, de nem hagynak segítség nélkül elpusztulni embermilliókat egy szörnyű betegségben, az örök béke kimérájának kedvéért.

Viktor Kudélka a már említett könyvében részletesen ismerteti az orvosokkal folytatott vitát, s kiemeli, mennyire sajnálta Capek, hogy nem tudta a darabban még alaposabban kifejteni a Sigelius-motívumot, hiszen ezt „a kor iszonyú erkölcsi és hatalmi válságának egyik szimptómájaként”15 értelmezte.

O doktorech, profesorech a universitách (A doktorokról, professzorokról és az

egyetemekről) című cikkében Capek ezt írta: ..........igazán úgy vélem, hogy az az

á

llam, amelyet Sigelius szolgál, afféle ellenpólusa annak, amik mi vagyunk és lenni akarunk. . . ama diktatórikus állam, ahol a marsall uralkodik, számomra nem azonos Németországgal, nem azonos Olaszországgal, nem azonos Törökországgal, egyetlen európai állammal sem, hanem egy darabja az általános, európai politikai és szellemi territóriumnak. A Tábornagy hazája nem egy valóságos ország, hanem bizonyos erkölcsi és polgári valóság, amely abban nyilvánul meg, hogy a mai világban oly sok ember idegenedett el az egyetemességre és a humanitásra, a békére, a szabadságra és a demokráciára irányuló nagy törekvéstől .. ,”16 Capek visszautasítja a vádat, miszerint túlságosan kritikusan viszonyul az orvostudományhoz: „ha valamely foglalkozás közel áll szívemhez, akkor az az orvosé; ezt talán apámtól, a kiváló doktortól örököltem.. ,”17 Az idézett cikkből azonban a következő, talán túlságosan is látnoki gondolatot tartom a legsúlyosabbnak: „... a világ kultúrtörténetében egyszer majd elég szégyenletes fejezet lesz arról, hogy a huszadik században hogyan zsuppolták ki a gondolkodás szabadságát és a szellemi küldetés egyetemességét a művelt világ annyi egyeteméről, annyi tudományos intézetéből; hogy hogyan lettek ezek az egyetemek és intézmények a politika szolgálóivá..., hogyan törték lázasan magukat, hogy az ideiglenes rezsimek és ideológiák szajhái lehessenek; hogyan adták el egy tál lencséért a maguk nagy, dicsőséges elsőszülöttségi jogát és nemességét, a tekintélytől való függetlenségüket, a szellem szabadságát és az igazság egyetemességét.”18

Érdekes, hogy Karinthynál nem találjuk meg az orvosi etikának ezt a kiélezett bírálatát — alighanem azért sem, mert neki személyes oka volt az orvostudomány tiszteletére, sőt élete meghosszabbításáért az orvostudománynak tartozott hálával. Az 1936-ban Stockholmban, Olivecrona professzor által elvégzett agyműtét csaknem két, termékeny munkával teljes évvel hosszabbította meg életét. Az Utazás a koponyám körűiben tisztelettel adózott a nemes, igazi tudománynak, amely sohasem viseltetett olyan ellenségesen a babonával szemben, mint vele szemben a babona.

Igaz, Capek is számos további művet alkotott, melyekben a tudomány, s nem csupán az orvostudomány felelősségét vizsgálta. Attól rettegett, hogy a tudománynyal visszaél a hatalom, s az ember ellen fordítja, hiszen a diktatúrában nincs helye a független tudománynak.