Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - FIGYELŐ - Jaroslava Pašiaková: Utópia és valóság Karél Čapek és Karinthy Frigyes életművében

elnökkel való beszélgetése folytán „kiderült, hogy a világ rosszul ismerte önmagét, mikor nem tudta testét elképzelni e függelék nélkül, s kiderült, hogy az embernek nincs szüksége kardra, amit úgy tekintett már, mint harmadik kezét.. ,”9

Közben békekonferenciákat hívtak össze, a diplomaták — minden nagyobb nehézség nélkül — tárgyaltak, s különféle dokumentumokat írtak alá, „néhány hatalmas embernek buknia kellett, néhány rendszernek végleg megszűnnie (...) nem történhetett dörgő és zengő falak recsegése és hatalmas porfelhő nélkül.. .”10

Látjuk tehát, hogy Karinthy nem volt apolitikus; mint alkotó ember a diktatúra, a gondolatszabadság megsértése ellen harcolt, amit kétszeresen is károsnak tartott, mert nemcsak hogy az ember ki sem mondhatja gondolatait, hanem meg sem formálhatja azokat: az öncenzúra ferdít, az egészséges gondolkodást teljesen tönkreteszi. Erről így ír: „A háború lényege a rabszolgaság, nem az ölés, ellentéte nem a béke, hanem az egyén szabadságvágya, hogy önmaga választhassa meg ellenségét és testvérét, ki-ki a maga körein belül, fellázadva a természet- ellenes kényszer ellen, mely arra szorít, hogy ne a magam ellenségét öljem meg, hanem a másét.. .”11

A Fehér Arőrban, amely egyszersmind a jó és a rossz harcának modern mítosza, Čapek egyetlen emberre, egy orvosra bízta a harcot. Alexander Matuška szerint a darab nem kollektív darab, hanem „két individuum, Gálén és Tábornagy párharca” — a tömeg csak azért jelenik meg a végén, hogy Galént eltiporja. Mivel Tábornagyot, a hatalom és az erőszak képviselőjét legyőzi a fehér kór, Čapek számára csupán egyetlen lehetőség marad: a két fiatal, „akik a jövőbe vetett reményt, az új nemzedékbe vetett reményt jelentik számomra: a fegyvergyáros fia és a diktátor lánya, mindketten tiszták, emberként tisztességesek és értelmesek ... akiket nem érintett apáink fanatizmusa”12, mondja a szerző a kommentárban. Visszatérés ez az ifjúság misztikájához, a tisztaság és az áldozatkészség mítoszához. A mítosznak is megvan azonban a maga dinamikája — egyes elemei transzformálódnak, a régi mítoszok alapján önállósulnak. Így van ez a Fehér írőrban is.

Gálén dr. halála sok mindent jelképezett: a személyiségnek a fanatizált tömegtől elszenvedett vereségét, az idealista orvosnak a materiális túlsúly és a brutalitás diktátumától elszenvedett vereségét, a tudományos munkával, az orvosi etikával való visszaélését, egy pótolhatatlan egyéniség életművének pusztulását.

Thomas Mann a következőket írta Karéi Čapeknak: „Csak csodálni tudom azt a mesteri bátorságot, amellyel magáévá teszi a színházat s ahogyan kihasználja a színház eszközeit a szellemi és az ideális realizálásához és kialakításához. A darab fantasztikuma és szimbolikája ... itt a legnagyobb életességgel és plasztikussággal van egyesítve.”13

Különös, hogy Čapek a Fehér kórban egyé»telműen vezette Gálén sorsát a tragikus végkifejletig — mintha saját sorsát látta volna előre. Hiszen éppen ő volt az, aki nem ismerte el a drámák tragikus végkifejletét. A Smrt (Halál) című cikkében a következőket írta: „Nem magát a halált kifogásolom itt, hanem a vele való visszaélést... Megdöbbentő, milyen könnyen és készségesen halnak meg az emberek az irodalomban . .. Meghalnak egy tollvonással, a megoldás, az effektív befejezés kedvéért... Tagadom, hogy a szerzőnek féktelen joga van az emberi halálra ... Élni is gradáció, cselekmény, dráma, a válságok és a sorsok többsége nemcsak élettel kezdődik, hanem élettel is fejeződik be, s mi több, élettel oldódik meg. Végső soron, a hitelesség jegye az irodalomban nem a halál, hanem az élet.”14

Nézzük meg, milyen égető, létfontosságú kérdéseket vetett fel a Fehér kór: Tábornagy és Gálán dr. alakjában mindenekelőtt két rendszert, két ideológiát, két emberi magatartásformát konfrontál. Am nemcsak a politikus etikáját tette szó