Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - Lékó István: Knédli; Knédli 37. (versek)

Lókó látván

Knédli

Rájuk lehelek, arcuk olyan színt kapott, mint hosszú, kesztyű nélküli hógolyózás után a tenyerünk, a tüdőmből kiáramló pára hűti bőrüket. Leheltettek engem, vért vettek, méricskéltek, kifaggatták a bámészkodókat, számoltak, írtak, megvizsgálták a gépem, átnézték a fékező felületeket és berendezéseket, nem hanyagoltam-e el tudatosan, mért kopott el ott valami, és hogy miért nem cseréltem ki, ha már tudtam, hogy kimehetek az utcára, a pályákon megengedhetem magamnak a megengedhető megengedett sebességet, és úgy kérdeztek, mintha a szokatlanul hosszú és szokatlanul fekete fékcsík, mely a fizika mai törvényei alapján teljesen megmagyarázhatatlan, nem is létezne, és mintha az út sem lett volna szédítően kanyargó, mintha nem lett volna köd, szél, ólmos eső, földön hasaló falevél-rendek és nagy sötét a kerékvetők nélküli út... És holttest sem volt a fékcsík után, de rajta sem, sebesült sem, akit most a kórházban ápolnának ... Semmi más, csak maga a hosszú, fekete sáv; megijedtem attól is, ami bennem túlfutott, s ez már veszélyes, gyanús és nincs menekvés ... a fék csíkja alól vér szivárog, lehetőségeim vére ... és többé már nem mernek eszembe jutni.

Knédli 37

Brettschneider Szilárdnak küldöm.

Szabad ember vagyok. Egy separate dying ember. Körülöttem hártyavékony léghűtött szürke állomány, rude ÁUÖ-ba csomagolt ember, mellém nagy krumplik rakva, rakve, rakev. Testem embere nem oltható, szemem parázs Ük, parázs a krumpli is, mit sütsz ki(s) sz. írok és MUzsiKáLok. Verseket írok, és palackba rakva, rakve, rakev küldöm őket Európa legnagyobb, szárazfölddel körülfogott szigete felé. Zsikálok és sört iszom mellé. Néha mintha koporsóból csapolták volna, de megiszom, csak hajszál ne legyen a habban. Színe: nyállal összehabart méz. Megbámulok egy luketkát, tudom, hogy blúza alatt ott van a melle, mintha csak finn, svéd, dán, norvég vagy nyugatnémet lenne, de tudom, hogy nem az.

— toliam, írógépem fékcsíkja.