Irodalmi Szemle, 1990
1990/3 - Duba Gyula: Az író az igazsággal álmodik (elbeszélés)
Mély zúgással üt a Dóm órája, és a harangok megkondulnak, a villanyfények fehérségében a városra száll az időtlenség. Besötétedett, mire az író hazaért. A lovas a Duna felé távolodott, és beleveszett a víz felett lebegő, párás ködökbe. Már a lépcsőház alján hallotta, hogy cseng a telefonja. Az éles hang annak a másik világnak a létét jelezte, melyről átmeneti időre megfeledkezett. Nem sietett, kényelmesen ment fel a lépcsőkön, talán megszűnik a csengetés! Hátha megunja a tolakodó telefonáló! Az a másik világ, a valós világ most úgy sem tud kellemes hírt közölni vele, sem olyan igazságot kínálni számára, melyet elfogad. A telefonáló azonban állhatatosnak bizonyult. A telefon egyre csengett, mintha a lakásban valaki sikoltozna. Ajtót nyitott, kényelmesen lehúzta a cipőjét, házi ruhát öltött, és sört nyitott, ógyallai Aranyfácánt. Végül belátta, hogy nem odázhatja el szembesülését a valósággal, még ha fájdalmasan érinti is, tudomást kell vennie a tényekről. Felvette a sikoltozó készülék hallgatóját. — Halló — szólt bele halkan, személytelenül —, ki vagy, jóember? Mi késztetett, hogy beszélj velem?! — Mester, baj van — hallotta álnok ismerőse hangját. Vannak ilyenek, időnként nagy-nagy jóindulattal közölnek vele kellemetlenségeket és rossz híreket —, az öreg a Központban járt, és mérgesen szónokolt. A hírek szerint a fejedet követelte, gondolom, elemészt! Nem tehet mást, kutyaszorítóban van, tekintélyvesztés, meg más ilyen, nagyon hátba döfted! — Ámen ... — válaszolt távoli hangon, a dolog nem rám tartozik, érzékeltette —, ma ilyen napom van ... ámen dolores ... — tette még hozzá a gyerekkori mondást, sem akkor, sem ma nem tudta a jelentését, sejti, hogy a véget jelenti, mint a kampec szó. A hír nem érintette mélyen és nem rontotta el a hangulatát, a város intimitásának és az otthonosságnak a varázsa tovább élt benne. Sebezhe- tetlennek érezte magát. Nem bánthatja a világ, mert lemondott róla, és magába húzódott. Rómer Flóris bátorítja, a középkori lovas védelmezi, a Bányarém látomása sem okoz lelkében szorongást. Barátságosan nézik festményei a dolgozószobája faláról, könyvei a polcokról szélesen rámosolyognak, öblös karosszéke szeretettel invitálja. Íróasztalán a könyvkupacok és folyóirathalmok rendetlensége otthonosabb, mint bármikor. Az igazsággal nem találkozott, mégis mintha a közelében lenne, irányában Vette észre, hogy egész nap követte őt — az írót —, nyomában járt, utána haladt, mint az árnyék. Ismét csörgött a telefon. — Bajnok — mondta a másik ismerőse, aki még sosem hívta fel otthon, bár jóban voltak —, bajvívó vitéz, valóságos nemzetiségi Toldi Miklós! Elévülhetetlen érdemeket szereztél, pajtás! — Tudom ... a főnök a Központban járt, mocskolt... — Megkopott az öreg, kivénhedt... vedlett, mint a molyette birkacser- ge ... örülnek, hogy megmondtad neki! — Ámen — mondta az író immár másodszor a telefonba, és közömbös nyugalmat érzett, melyet a megváltoztathatatlanba való beletörődés és a tehetetlenség érzése kelt az emberben. Kikapcsolta a telefont. Sörözött, kissé pityókás lett, éppen csak annyira,
