Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - Duba Gyula: Az író az igazsággal álmodik (elbeszélés)

dolja magában, és a szűk utcán, a Hercegprímás téren át indul egy másik tér felé, amelynek feltört és kibontott sarkában nyugszik a komor középkori vitéz. De a dolgok már megmozdultak, a tárgyak életre keltek és a bizonyosság növekszik! Tornyok magasodnak fölébe, kerülő úton halad, hogy a Mihály-kapu felől érkezzen a térre, a Nyerges utcán át a palotáktól. A Gyibrov tér sarkán sötét fák alatt keményen szembenézett Rómer Flórissal. A hűvösen érces tekintetű pap tudós, ugyancsak eltökélt igazságkereső, Istennel való bizalmas ismeretsége mellett a világ megértéséhez is állhatatosan törte az utat, távolba tekintő szemmel elnézett az író feje felett. Mellszobra talapzatának sarkán négy hosszú, fehér lókoponya utal a rég múlt időkre, amikor még eleink csupán a természetet félték, mitikus erőkben hittek, és vad harciasságukkal rettegésben tartották Európát. „Flóris Atya”, szólította meg bizalmasan a szobrot, „az igazsággal van találkozásom, hol keressem?” Rómer Flóris méltóságteljesen és időtlenül hallgatott, némaságából az író arra következtetett, hogy az igazság ugyan végigvonul fajunk történelmén, sok szó esik róla, ám látható és érzékelhető megnyilvánulásában olyan kortermék, amely az adott történelmi pillanathoz kötött. Ebből következik, hogy az író igazságát a tudós páter nem ismerheti. A szobor mögött álló hatalmas, kiszáradt óriásfa viszont időszerű igazságot jelent. Évszázadokon át állt a helyén, zölden és erőtől duzzadón képviselte az időt és a halhatatlan természetet. Nemrégen a műemlékvédők felfedezték, vastag ágait nagy szakértelemmel, a maguk törvényei szerint megcsonkolták és visszavágták, talán hogy intenzívebb életre késztessék a veteránt, amely még látta a múlt századi forradalmakat. Ráncos, vén törzsére apró, zöld műanyag táblát erősítettek: „A Műemlékvédő Szövetség által nyilvántartott fa.” A becses óriás pedig rövid idő múlva kiszáradt, már a következő tavaszon nem hajtott lombot. Mi ellen tiltakozott? Belerokkant az életébe történt emberi beavatkozásba? Vagy törvényszerűen eljött az ideje, hogy lombtalan ágakkal, csupasz, ráncos karokkal nyúljon az ég felé, könyörgőn, mint egy sok ujjú, kinyitott emberi kéz, esdeklőn a mennyekre meredve? Bizony mondom néktek, motyogta az író, rettenetesen bonyolult az igazság, és elrejtőzik szomjas tekintetünk elől! Megilletődve battyogott a Wolker utcán, melyről egy sarokház tatarozása alkalmával kiderült, hogy valamikor az idők mélyén Fejér utzának is hívták; minden névtáblán ott kellene hogy legyen az utca minden neve, a régi és az új nevek, egymás mellett és alatt, szép rendben, hogy az igazság ne az időtől függjön, hanem az egymást követő emberi nemzedékek maradandó jelenlététől, és a történelem tartós értékeitől.

Az író a Nyerges utcába tért. Körülötte megritkultak a járókelők. A házak közé párás homály ereszkedett, mint a múlt köde, mely elmossa az alakok körvonalát, és egybeolvasztja az árnyakat. A Zöld ház előtt hatalmas lovag kelt ki a földből, felmagasodott a betonzubbonyba kényszerí- tett talajból, erős lábú zömök lovára szállt, és lassan poroszkált a ballagó író előtt. A harcos kikelt feltárt sírjából, Jelképként haladt a régi házak között. A Hosszú utca felé tart, a Halász-kapu felé. A clrádás házak, melyeknek vonalai hűen őrzik az időt, otthonosan maguk közé fogadják. A járókelők nem figyelnek fel a hatalmas árnyra, talán természetesnek tartják jelenlétét, vagy nem látják őt, a lovas otthona felé vezeti az írót.