Irodalmi Szemle, 1990
1990/3 - Kőszegi F. László: Mikor a sáska megkövéredik (elbeszélés)
Lomhán az ablakhoz lépett, igazított valamit a piszkos függönyön. Kint a barakk előtt a feltúrt föld, távolabbra szürke, ritkás facsoportok. Messze, az országútig. Egy darabig szótlanul, mozdulatlanul álltak, mint a gyanakodó állatok. A legyek kétségbeesetten vagdalóztak a piszkos ablaküveghez. A beállt csendben megkordult a férfi gyomra, valószínűleg a savanyú löttytől. Az asszony rongyot fogott, az egyik polcot kezdte törülgetni. Leheletével olcsó, bűzös szesz szagát árasztotta maga körül. Sürgölődött, és szándékosan Sidrákhoz dörgölte sovány oldalát. Most hátával érintette a férfit, Biztos, ami biztos. Alig nézett az asszonyra. Tudta, hogy a szokásos foltos akinek kezeit igyekezett lefeszíteni sovány melleiről. Ne marháskodj — mondta. — Megint marháskodsz? —1 Igen — mondta Sidrák, borostás arcán félszeg vigyorral, olyannal, amely lehetett volna gúny is, de kétségbeesés is az egész szemét élet fölött. — Marháskodom — motyogta. Az ágy felé hurcolta a sovány nőt, miközben kezével már a foltos köpeny alatt turkált. Az asszony védekezés ürügyén rúgkapálni kezdett. Súlyosan huppantak az ágyra, most Sidrákon volt a sor törleszteni egy kíméletlen mozdulattal. Ne — mondta az asszony. — Fáj. Az ágy csúnyán nyikorgott a kettős súly alatt. Rozoga vaságy volt, amit a francos szállásmester úgyis kiselejtezett volna. Az ágynemű poros, olajos, csípős szagú, szégyenletes. A férfi a fal felőli részre nyomta az asz- szonyt, oldalára fordult, és a gombjaival bíbelődött. A szemétláda most már szó nélkül tűrte a vetkőztetést. Egy pillanatra a férfi tekintetét kereste, felé fordította az arcát. Sidrák felemelt állal a falat nézegette, miközben a köpenyt fejtette le róla. Nem számít, gondolta. Hozat magának a hentesekkel bikatökit. Az asszony részeg volt. Szuszogtak. A savanykás-boros szuszogás odvas-szeszes lehelettel vegyült. A meleg alsót már egyedül vette le az asszony. Feltűrte a szoknyáját. Sidrák a melltartóval bajlódott. A szemétláda restellte a mellét. Ellenkezett. — Ne. Ezt ne — mondta. — Bejöhet valaki. Nem méltatta figyelemre. Kibontotta a kapcsot, felfedte az asszony barna bimbójú mellét. Elnézegette. Laposak, semmivel sem nagyobbak, mint a múltkor.” Voyons! Lássuk csak! Ezektől minden kukkolónak elmenne a kedve. Emlékszem, milyen izgatott türelmetlenséggel olvastam azokat az alkotásokat, amelyek a szerelem mágikus örvényét, a nemiséget érintették. Tudtam, hogy sosem az esztétika feltételei azok, amelyek ezt az örvényt előidézik. Tudtam, meddig fontos a szépség a kapcsolatban, és mikor jelennek meg másféle, minden aggályt elsöprő körvonalak: az a másik. Elvegyítve külsőt, belsőt: mint a nagy vizeknek sodra. Mennyire lehet pornográfnak érezni ezt az írást? Ami itt íródott, sem az egyikkel, sem a másikkal nem függ össze. Teljesen aszexuálisnak éreztem a jelenetet. Ezt a két teremtményt az erotika egyetlen örvénye sem sodorta semerre. Érzékszerveimnek tökéletes a memóriája. Ami boldogság