Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - Kőszegi F. László: Mikor a sáska megkövéredik (elbeszélés)

volt, megmaradt. Mégsem írtam erről soha, úgy éreztem, szetefoszlana, ha megfogalmaznám egyetlen lehetséges változatban.

„Türelmetlenül megérintette az asszony térdhajlatát. Felhúzta a térdeit. Motozva, szuszogva keresgélte az overall sliccét. Alig gerjedt be. Melege volt. Az asszony feje most abba a mélyedésbe került, amelyet ő nyomott be délután a párnán. A vánkos olajos-foltos szürkeségében félre fordította a fejét. Az ablakot bámulta.

A férfi inkább az asszony csípős hónaljszagától jött izgalomba, mint a testétől. Végre a combjai közé térdelt. Kíméletlenül ránehezedett a veri- tékes, olajos overallban. Mintha a testi súlyával akart volna nyomatékot adni gyengécske vágyának. Kezével segített magán, amikor az ölébe hatolt. Alig érzett valamit, ami ellenállásával fokozta volna az erejét. Az asszony öle, akár a langyos puding, passzívan, mozdulatlanul tűrte a mozgást, a keresést. Csak az arcát vonogatta el szótlanul Sidrák borostái elől.”

Izéitek. A két ember anélkül kapcsolódott össze, hogy akárcsak egyikük is megóhajtotta volna a másikat. Milyen hely, idő, milyen nemzetség az, amely létrehozhat ilyen kapcsolatot? Hirtelen patetikus érzelmeim támadtak az olvasástól. Amíg a férfi és a nő ölelni tudnak, áll a világ.

Erre az egyesülésre semmiféle mitológiában nem találtam példát. Létező dolgot írtam meg?

„Valahol az országúton a busz berregése hallatszott. Letelt az egy óra, végezni kell. Sidrák hirtelen befejezte a rángást. Az asszony kicsúszott alóla. A koszos lepedőn a verítéken kívül semmi sem maradt. Nem kell már vigyáznod, mondta a szája sarkából. Talán úgy vagyok az uramtól.

Amikor a köpenyét gombolta, oda állt Sidrák elé, és végül kibökte, ami a szívét nyomta. A lényeget. A polc felé bökött.

— Kibonthatnád már azokat az új függönyöket — mondta. — Neked is elkelne már egy rendes függöny ide. — Kacsintott.

— Elmegy ez is — válaszolt a férfi.

A busz megállt a barakk mellett, a raktáros lustán, fölényes képpel akasztotta le a cédulát az ajtóról. Tisztán lehetett látni, hogy azért megkönnyebbült.”

A befejezetlen építkezés csendjében csendesen elcsomagoltam az írást, és a napozóholmit. A megszakítás és az akkori gyalázat szégyenét egyszerre éreztem ezt a régi írást olvasva. Valóban emlékmű lesz a monstrum. Az idők végezetéig itt áll majd abból az időből, amikor... talán még a fű Is ferdére nőtt.

1989