Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - Kőszegi F. László: Mikor a sáska megkövéredik (elbeszélés)

rabja? Sidráknak voltak adósai, de egyikük sem tudta a másikról, ki mivel adós. Találd ki. Minden jó kapcsolat alapja az adósság. Minek az okoskodás?”

A víztárolón hajóvontató közeledett lustán a felvízcsatorna felé. Távolabb apró motorcsónak emelte a hullámokat, úgy látszott, mintha roppant hal hasítaná a vizet. Egyébként puszta volt az óriási vízfelület. A hullámfodrok ritmikusan nyaldosták a parti kavicsot. Üjra éreztem az undort.

„Leszállt az ágyról, amelyet a szállásmestertől kapott azon a címen, hogy elhúzódnak a leltározások. Olyankor kár hazamennie az éjszakai járattal.” Részletező volt ez a próza, akár egy feljelentés. „Az asztalhoz lépett, amelyen zsíros műanyag terítő, néhány zacskó, cafat, morzsa, kenyérhéj, szalonnabőr éktelenkedett a kés társaságában. — Az a szemétláda

— gondolta. Széles tenyerével söprögette a gyűjteményt. — Kitakaríthatna végre a szemétláda. — A tenyerébe gyűjtött hulladékot a kosár felé vitte. A kosár színültig telt múlt ebédek, múlt vacsorák maradékával. A szemét lepergett a kupac lejtőin.

Kívül a barakk folyosóján beszédfoszlányok hallatszottak. Sidrák automatikusan hallgatózni kezdett, rákapcsolt a témára. Holnap vagy máskor

— egyszer mindenképpen hozzá kell majd szólnia. Most csak hallgatnia kell, megértenie a lényeget. Tudnia kell, ki lógta el a munkaidőt, miért, mennyit. Ki mit fuvarozott feketén, hová, mennyit. Főleg: kinek...? Tisztában kell lennie vele, ki veszett össze kivel, miért? Sofőrök, mesterek ügyei. Mind-mind jól jön egyszer. Legalább olyan fontos, mint a raktár dohos levegője, amit évek óta magába ivott. Mint a pénz. Mint a csapatban elfoglalt, nehezen kiharcolt helye. Ezek nélkül Sidrák csak süket alkalmazott lenne. Senki. Nem komoly ember. Semmi hatalma sem lenne más emberfia fölött, anélkül meg... jobb erre nem gondolni. Komoly ember élete ilyen ingatag alapokon nyugszik.”

A vontatóhajó az uszályokkal rég átsiklott a csatorna torkolatába. Alig használta a motorját, az árral úszva éppen csak megfeszült a vontatókötél. Kicsi hajó. Halkan jártak a motorok. Évek teltek el, fontosnak tartottam az akkor leírtakat? Sokkal mélyebbre merültem azóta. Mit tehet az író? Akkori szerelmei, a hite most sekélyesnek hatnak. Ráébredtem volna, hogy Szerző nem vállalkozhat a teljes tabló ábrázolására? Mi lesz a folytatás? Hogyan is áll ez az írásban? „Mikor minden halmocskától félnek, és az úton való botlástól: és mikor a mandulafa kivirágzik, és a sáska megkö- véredik.” Ki magyarázhatja meg az időcsillámok vakította szavakat? A hátamra fordultam, és hasamat süttettem a forró nappal. Üjra megéreztem a régi gyűlöletet, gyűlöltem a fennálló hatalmat, a tompa tekintélyű, de tökéletesen éber és tájékozott férfiakat, akik akkor módszeresen ignorál- ták a munkámat.

„Az asztalon üveg állt, borral.” A részletek közelebb vihetik az embert. Sok-sok idő múltán megjelenhet, talán felsejlik az egész. „Mustáros pohár, amelyen az idő és az ócska italok lepedőket hagytak kívül, foltokat belük Töltött. A savanykás lötty langyosan csípte a gégéjét. Mindegy. Potya ital, ki tudja, miért kapta valamelyik gyalogos melóstól. Kesztyűért? Lábbeliért? Talán az egyik kocsikísérő hozta? Hízelgett Sid-