Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - KRITIKA - Ferenczi Margit: Az igazság és szépség regénye
nem volt idegen a húszas évek orosz irodalmától sem. Gondoljunk csak Ilf-Petrov, Bábel vagy akár Majakovszkij műveire, amelyek a leghitelesebben igazolják az orosz avantgárd „harsány-groteszk” tájékozódását. Ezzel ellentétben a Pilátusról szóló fejezetek stílusa ünnepélyes, méltóságteljes, minden sietség, hirtelen fordulat nélküli. Itt nem a szereplők ábrázolásában kell keresnünk a szatírát, hanem a szűkszavú párbeszédekben. A szerző szinte alig fűz megjegyzést a szereplők szópárbajához, nem minősíti azt, s így az olvasó teljesen magára marad a cselekménnyel, „közvetlen szemtanúvá válik”.4 Mindezt megkönnyíti a jelenet részletes pontossággal történő leírása, amely tömörségével, archaikus kifejezéseivel sajátos, hiteles légkört teremt. A bulgakovi fantasztikum jellegzetes vonása, hogy a valós világ alakjai ugyanolyan bizarr, groteszk figurák, akárcsak Woland és kísérete. Ily módon a művészi kifejezés szintjére jut a valóságnak s benne az ember belső világának labilis volta, amiből szinte törvényszerűen következik, hogy a regény cselekménye, meséje is bizonytalanná válik, s az érthetetlen, a felfoghatatlan, a hihetetlen határát súrolja. így történhet meg, hogy a Varietészínház gazdasági igazgatóját az egymást követő fantasztikus események után már a telefonhálózat váratlan meghibásodása is halálra rémíti, holott az egyáltalán nem számít természetfeletti jelenségnek. Az emberek többsége egyszerűen képtelen feltárni az élet törvényeit, ezért a számára érthetetlen jelenségeket természetfeletti erők jelenlétével magyarázza. Mivel a regényben a fantasztikus képek egyre bizarrabbakká válnak, az olvasóban fokozatosan oly érzés alakul ki, mintha az irracionális valóságosabb lenne a valóságnál. Fagot és Azazello játékai még a könnyed szatirikus hangvételű fantasztikum kifejezői, Margarita pokoljárása azonban már nehezebb fajsúlyú fantazmagória. 3 Bulgakov hőseinek értékelésekor a legszigorúbb kritérium: az erkölcsi szempont. A szereplők az író által megszabott körülmények közt próbának vannak kitéve, melyek során bebizonyosodik, mennyire tudnak hűek maradni önmagukhoz. Ilyen tekintetben egyedül a Mester és Margarita üti meg a mércét. A többiek megméretnek, és könnyűnek találtatnak. Ez nem'-vťrletien, hiszen-egyedül ők képesek erkölcsi alapú lázadásra, mely a szabadságvágy determináltsággal szembeni küzdelmében jut kifejezésre. Ebben a küzdelemben jelentős szerep jut Margaritának, az asszonynak, aki erkölcsi többlete révén az akarat megtestesítője. S mivel az akarat a szabadság alapfeltétele, Margaritát lényegében a szabadság szimbólumaként is értelmezhetjük. Ö az, aki a Mester előtt lépked a függetlenséghez vezető úton. A Mester nálánál nehezebben rázza le a determináltság rabláncát, mert saját jelleméből hiányzik a továbblépéshez szükséges akarat. Ezért oly életbevágóan fontos Margarita állandó jelenléte. Margarita az örök asszony, aki szerelméért már arra is képes, hogy eladja lelkét az ördögnek. Részt vesz a sátán bálján, seprűn repül, vérben fürdik . . . Woland valamennyi óhaját teljesíti abban a reményben, hogy ezzel kiválthatja Mesterét. Tudatosan önszántából fordul az árnyék ura felé, s becsülettel kiállja az összes próbát, miközben egyetlen pillanatra sem tagadja meg az eszménybe vetett hitét. Margarita számára a szabadság a „feladat szabadsága is, nem csupán a valamitől való megszabadulásé”5. Pokolraszállása a népmesék próbáihoz hasonlóan létkérdés Margarita számára, s végső soron ebben rejlik valódi ereje. Eladja magát a sátánnak, mégsem vész el, mégis tiszta marad, hiszen az az erő, amely- lyel ő bír, még Wolandot is gondolkodásra készteti, sőt tiszteletet követel tőle. Woland királynőnek szólítja Margaritát, mert tiszteli királynőhöz méltó önérzetét. S hogy ez a tisztelet mennyire mély és őszinte, hűen tükröződik Woland Margaritát érintő cselekedeteiben.
