Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - KRITIKA - Ferenczi Margit: Az igazság és szépség regénye

másik a fantasztikumé, a csodák világa. A csodák befogadásának képessége pedig kizárólag az átlagon felüli, a léttöbblettel rendelkező egyén kiváltsága. Ilyen szereplő a műben csak kettő van: a Mester és Margarita, akik ismervén a szerelem és az alkotás csodáját, természetes módon fogékonyak Woland csodái iránt is. Velük szemben a társadalom nem érti, s talán nem is akarja megérteni Woland játékainak valódi hátterét és indítékát.

Elsőként Berlioz, a TÖMEGÍR elnöke találkozik a sűrű levegőből materializálódott sátánnal és kíséretével, s mivel „nem szokott hozzá” a rendkívüli jelenségekhez, elsápad, szeme kiguvad s riadtan tiltakozni kezd: „Nem, ez nem lehet igaz!” Ezzel az egész társadalom nevében kimondja az alaptézist, mely a mű cselekményén végigvonul. Ettől a pillanattól kezdve valamennyi csodás elem, minden szokatlan jelenség azt a célt szolgálja, hogy a „Nem lehet igaz! Ez lehetetlen!” tézis nevetségessé váljék. Woland és kísérete már puszta jelenlétével zűrzavart kelt maga körül. Az emberek, akik képtelenek a szemük láttára lejátszódó eseményeket racionális módon megmagyarázni, egyszerűen pánikba esnek.

A félelmet még inkább fokozzák a fantasztikus lények, amelyek nem is külsejükkel, hanem elsősorban furcsa viselkedésükkel váltják ki környezetük megbotránkozását. Behemót, a fekete macskaóriás sakkozik, sőt még a villamoson is utazik. A részeg veréb foxtrottot táncol az íróasztalon, a varjú meg autót vezet.

A sírjukból kikelő kísérteteknek a félelemkeltésen kívül egyéb funkciójuk is van. Ok a valós világ irracionális, érthetetlen voltát hivatottak bizonyítani. Amikor Rimszkíj előtt megjelenik egy halott lány kísértete az ablakban, Rimszkij halálra rémül ijedtében, annak ellenére, hogy meggyőződéssel vallja: ,,Ez nem lehet igaz!"

Néha a fantasztikus keretbe konkrét társadalmi probléma kerül. Jó példa erre a Nyugtalan nap című fejezet. A Varietészínház főkönyvelője, Vaszilíj Sztyepano- vics egyik reggel megdöbbenve tapasztalja, hogy főnöke eltűnt, s helyette üres öltönye ült az íróasztalnál, a világ legtermészetesebb dolgaként fej nélkül szervezve a színház életét. „A hatalmas íróasztalnál a nehéz tintatartó mögött üres férfiöltöny ült és tintátlan, száraz tollal írt az előtte fekvő papírra. Az öltönyhöz nyakkendő'is járult, a kabát zsebéből töltőtoll vége állt ki, de a gallér fölött nem volt se nyak, se fej, a mandzsettából sem bukott elő csukló vagy kéz. Az öltöny elmerült munkájában, és tudomást sem vett a körülötte tomboló zűrzavarról. A belépők hallatára azonban hátradőlt karosszékében, és a gallér fölött megszólalt Prohor Petrovics jól ismert hangja: — Mit akarnak? Hiszen ki van írva, hogy senkit sem fogadok!” A történet a bürokráciát állítja pellengérre. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Prohor Petrovics, visszanyervén látható alakját, az öltöny által foganatosított „fejetlen” intézkedéseket kivétel nélkül helyeselte.

A cselekmény hol reális, hol fantasztikumba átcsapó elemei két idősíkba rendeződnek (jelen és történelem), amelyek úgy fedik egymást, hogy közben egyetlen pillanatra sem tűnik erőszakoltnak az átváltás. Ezt Bulgakov „a jelenlét effektusának”2 segítségével éri el, melyet mesteri ügyességgel alkalmaz. Ily módon a cselekmény egy-egy jelenete nem valaki által elmondott történet, nem elbeszélés, hanem látomás, kép. „A költő végigsimította arcát, mint aki mély álomból ocsúdik, és akkor észrevette, hogy időközben rájuk esteledett... Hogy lehet az, hogy észre sem vettem, milyen sokáig hablatyol? — hökkent meg Hontalan. — Hiszen már este van! Vagy talán nem is beszélt, hanem elaludtam, és álmodtam az egészet?” Ebben a jelenetben éppen a jelenlét effektusának köszönhető, hogy az olvasó mintegy „együtt ocsúdik a hőssel”.3

A mű szatirikus fejezeteinek fonata végtelenül színes, fordulatokban gazdag, mozgalmas. A frappáns, vidám, gyakran a szlenghez sorolható megjegyzésekkel tarkított , szöveg az író derűs komédiázó kedvéről és kíméletlen iróniájáról tanúskodik, melyet sokan tekintenek gogoli örökségnek Bulgakov műveiben, s amelý