Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - KRITIKA - Ferenczi Margit: Az igazság és szépség regénye
„— Éjszaka holdfényben nincs már nyugtom!" — mondja Pilátus a Jesua kivégzését követő éjjelen, s ugyanezt ismételgeti kétezer éven át. Márvány karosszékc ben ülve alszik a kősivatag magányában, de teliholdkor álmatlanság gyötri. „Min dig ezt mondja, amikor nem tud aludni, s amikor alszik, mindig ugyanazt látja: a holdsugárösvényt, szeretne végigmenni rajta, és Ha-Nocrival, a rabbal beszélgetni, mert azt állítja, valamit elfelejtett vele megvitatni akkor régen, a tavaszi Niszán hónap tizenegyedik napján. De jaj, sohasem sikerül elindulnia a hold sugárösvényen, és senki sem lép oda hozzá.” Pilátus a fényt könnyelműen elszalasztók bűntudatával szenved. A regény végén a Mestertől visszakapja ugyan szabadságát, ám romantikus mintára vissza kell fordulnia a múltba, mert csak ott találhatja meg az igazi eszményt. Ivan Nyikolajevics, a költő, szintén a „hold áldozatának" nevezi magát. () a reális világban keresi a fényt. A környezetében lévők közül senki sem lát bele olyan tisztán az élet rejtett mélységeibe, mint ő, mégis kénytelen az álmáiba menekülni: „A hold bolondozik és játszik, táncol és szökdécsel. Ekkor a holdáradatból mesebeli szépségű nő válik ki... Ivan fölé hajlik és homlokon csókoljál...] (...] Ekkor van az, hogy Ivan Nyikolajevics boldog, átszellemült arccal alszik.” A hold áldozatai közül Berlioz, a TOMEGIR elnöke a legszerencsésebb. Csupán eszmélete utolsó pillanatában látja meg az „aranyszínűre" fényesedő holdat. Hirtelen megsejt valamit, de már nincs ideje, hogy végiggondolja: „A vezetőnő megrántotta az elektromos féket, a kocsi orra földbe fúródott, aztán felugrott, és az ablakból csörömpölve hullott ki az üveg. Berlioz agyában valami felüvöltött: Csak nem?!... Mégegyszer utoljára felvillant a hold, de már darabokra szakadt, és ezután elsötétült a világ.” A tűz is része a fénynek, hiszen a regényben nemcsak a pusztítás eszköze, hanem a megújulásé is. Mindig sokkal többet hagy maga után egy marék zsarátnoknál vagy szürke hamunál. Mindaz, amit a lángok elemésztenek, rég enyészetre ítéltetett már, s porrá kell égnie ahhoz, hogy megújulhasson. „Akkor hát... tűz! — kurjantott Azazello. — Minden a tűzzel kezdődött, és minden azzal végződik." Valóban így történt. A Mesternek lángok közé kellett vetnie regényét, hogy megváltozzék az élete, s a Gribojedov sem kizárólag azért vált a lángok martalékává, hogy Behemót és Azazello örömét lelje benne. Mert ha egy társadalom olyan mélyre süllyed, hogy önerőből már képtelen felismerni s megszüntetni a létét veszélyeztető belső ellentéteket, akkor a Beliemótok és Azazellók gyújtogatása jótékony tisztogatásként minősíthető. Így hát az effajta tűz nem az élet ellensége, mert felgyorsítja a dolgok természetes mozgását. „Égj el, szenvedés!” — kiáltja Margarita, s ugyanígy mondhatná: égj el. aljasság, nyerészkedés, lélektelenség és hazugság, hogy megtisztuljon az út a jobb előtt. S joggal kérdezhetné: vajon hányszor kell Rómának porig égnie ahhoz, hogy az emberek szemében tűzre lobbanjon az eszménybe vetett hit szikrája? Vajon mekkora tüzet kell rakni ahhoz, hogy a bármi néven nevezendő érték számukra láthatóvá váljék? Sajnos, Margarita környezetében már csak az őrültek és a szerelmesek képesek különbséget tenni jó és rossz, igaz és hamis, szép és rút között. A társadalom annyira eltorzult, hogy teljes mértékben elveszítette ítélőképességét. 2 A reális és a fantasztikus elemek szorosan összefonódnak a műben. Századunk harmincas éveinek Moszkvájában szokatlan események játszódnak, mintegy kihívásként m in-Jen megszokottal szemben. A mindennapiságban, a biztonságot jelentő szokásokban megmerevedő moszkvai számára ez a váratlan jelenség sokkoló hatású. Egyszeriben mintha két világ létezne egyidejűleg, Az egyik a valóságé, a
