Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - KRITIKA - Soóky László: „Az vagyok, aki vagyok és az, aki nem”

son, de őt ne lássák. Megénekelték már sokan az elefántcsonttornyot. Varga is rálépett a csigalépcsőre, hiszen a mézesmadzag a szakállas horoggal, felcsalizva ott lebegett előtte, a horgászok már látták is a kapást, de a költő megmakacsolta magát, rágyújtott és zsebredugott kézzel elindult másfelé. Csak néhány pikkelyét hagyta ott mutatóba, mert a csapóhfdról már ugrania kellett:

Hátam sziklának döntöm.

Hátam sziklának vetem.

Lapockám odaforr a kőhöz.

Szerencsére a Sátán még idejében elkapta, meggyógyította és megidézte, mint a táltoscsikót a legkisebb fiú: tüzbe megsütötte, parázson megperzselte, életet lehelt belé, hogy önmaga társa lehessen, hogy önmagát kézenfogva vezethesse, így egyensúlyoz át valami fiiggőhídon az önmareangolásból az erotikába, a kényes óvilági szexualitásba. Belemerült az asszonyöl meghódításába, mint az álmodozó kamaszok. Gátlástalanná lesz, perverzzé, cinikus kanná, hímmé.

Mert a vágytól elcsigázott agy elfeledte, mi az evolúció.

Talán ez az „elcsigázott agy" akár egy kétségbesett tűzhányó, teremtette azt a tájat, amelyet Varga a lloszorkányszombatban oly ragyogóan benépesített. Akár egy színültig lelt bugyrot birtokolja a magyar nyelvet, játszadozik a szavakkal, megédesíti, látvánnyá varázsolja a képeket. S ez a dráma az, amely megszakítja a Kjsgyarmattól Pozsonyig, Párkánytól Királyhelmecig csapongó édes játékot. Ettől a pillanattól kezdve a költő véres verejtékkel, hólyagosodó tenyérrel tépi fel azt a horgonyt, nem téved el a mesterségbeli útvesztőkben. Az identitás kérdéses még, és sejtem, az is marad.

Amit most megismersz,

arra csak emlékezel. A téren átsietve

egy másik tér visszhangozza lépteid.

(Szelek városa)

Innentől kezdve aztán megváltozik a helyszín. Új. belső terek épülnek, földgyaluk. megszépítő feledések emelik a sáncot, ködfújó szelek járnak a Gerecse feli;. A költő, úgy tűnik, otthonra talált, s otthont teremtett a vershazában is:

s úgynézegettünk vissza az elhagyott világra mint Platón idea világból bús és vér emberek.

Jöhet, mehet most már a költő ak ír a vándormadarak, otthonról — haza.