Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - KRITIKA - Soóky László: „Az vagyok, aki vagyok és az, aki nem”

Itt különösebben nem siratta el őket senki, de ők, úgy vélem, néhány tucat tüskét magukkal cipeltek, melyeket hosszú ideig kell majd a bőrük alól körömmel ki- kapirgálniuk. Eszembe jut az antológiájuk, az Egy szemű éjszaka (1970). Szerzők: Aich Péter, Keszeli Ferenc, Kmeczkó Mihály, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó, Németh István, Szitási Ferenc, Tóth László, Varga Imre. Kilencen voltak, ha akarom, mint a magyarországi Kilencek. Ki maradt meg közülük tizennyolc év távlatából? Aich Péter (46 éves) verspublikációja szinte elhanyagolható. Keszeli Ferenc (41) tizenöt évi konok hallgatás után mutatkozik be újra, igaz, látványos a visszatérés. Kmeczkó Mihály (44) inkább a dráma felé fordult, költői munkássága az utóbbi tíz évben nagyobb jelentőséggel nem -bír. Kulcsár Ferenc (39) dacol az elemekkel. Mikola Anikó az utolsó megjelent kötete óta szinte teljesen elhallgatott. Németh István (50) nem ír verseket, vagy ha ír, nyoma vész. Szitási Ferenc meghalt. Tóth László és Varga Imre Magyarországon él. Hogyan is köszönti őket Tőzsér Árpád: „Költőket avatunk, új ígéretek sorakoznak irodalmi közvéleményünk elé — megítélésre”. Ez a „megítélés” hamarosan megtörtént, nem tudom, kellő felkészültséggel-e. Tény az, hogy a kilencből megmaradt négy, a négyből kettő itt él, kettő útra kelt. Ha a (szinte) természetes lemorzsolódást is figyelembe vesszük, akkor is kiderül, hogy irodalmunknak nincs valami egetrengető megtartó ereje. Hogy ennek mi az oka, azt inkább csak asztaltársaságokban boncolgatjuk.

Visszatérve Varga Imréhez, Tőzsér 1970-ben ezt írja róla: „...Varga Imrének tudatosan választott életformája a passzivitás ...” Nekem úgy tűnik, hogy Varga „passzivitása” inkább kitérés az ostoba és ízléstelen vitatkozások, korlátolt kvaterkázások elől. Meg is írja Koncsol Lászlónak:

A körből kitörtem, biztos, tudott zártság helyett • hatalmas, fényes odvak, holdas terek köröttem.

Ezzel a verssel kezdődik Boszorkányszombat című kötete, s ez a nyitóverse a ciklusnak is az új kötetben. Bizonyára nem véletlen ez, mert a Boszorkányszombat maga is olyan „kitörés” költészetünkben, amelyet mindmáig nem értékelt eléggé a kritika, valahogy elfeledték elemezni. Válások, választások elé került, „rímhelyzetbe” jutott, amikor döntenie kellett sorsban, költészetben egyaránt. A szemfényvesztés már a Boszorkányszombat ban elkezdődik azáltal, hogy a vers elszemélytelenik; mintha idegen járna ismerős helyen. Akadozik a gépezet, meg-megcsikordul, a költő a tükör foncsora mögött mérési önmagát:

... A

személyről van szó, akit egészében ugyan nem látunk, de mindvégig ő szól

Biztos vagyok abban, hogy Varga, ha itt marad, magányossá lett volna, mint Pilinszky lepkegyűjtője. Költészetének redői, akár a mágneses tér rajzolata, világosan kimutatják azt a bizonytalanságot, ziláltságot, ami Vargát 1979—80-ban megmételyezte, körülvette, megnyomorította. Kevés volt az értő társ, megkockáztatom: a szellemi partner. Nem véletlenül vágyott az Ararátra, a fiktív pontra, amely alatt csak a tisztító vízözön hömpölyög:

Húzd csak, igyekezz! S a túlnani parton minden ugyanígy. Visszavágyunk. Zárva előttünk itt is az otthonok, mint amott a miénk.

(Vigyél át a vízen)

Volt, aki így intézte el: különc, pőzjampec etc; „kocavadászok lövöldöznek fiatal írókra, költőkre!” Akire lőnek, lövészárkot ás, vagy fától fáig ugrik, vagy víz alá merül, vagy felvértezi magát, fejére is rostélyos sisakot húz, hogy kiláthas-