Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - KRITIKA - Soóky László: „Az vagyok, aki vagyok és az, aki nem”

Csak a kérdés enyém, másoké a válasz.

S azoknak, akik asztalhoz intnek, mondom keményen: nem megyek kibicnek.

(József Attila tűnődése]

Szembeötlő, mennyire felkészült az útkeresésre, amit nevezhetünk hazakeresésnek is. Nem úgy érzékeli a tájat (várost, erdőt, szeméttelepet), mint Radnóti, hanem úgy, mint a denevér: érzékeny idegrendszerével fölfogja a környezet mások által föl nem fogható jeleit (üzeneteit) és megkísérli a visszajelzést. Helyezkedik, kilátópontokat keres, sündisznóállást épít, hiszen a kisebbségi költő nem veheti le egyik napról a másikra kígyóbőrét; védtelenebb lenne a kis herceg rózsájánál; védekezik tehát: önmagát védi önmagától:

Hát ne a nyelvben keresd hazádat!

Tudod, a nyelv most lakatlan.

S mit várt otthon helyett találsz: tüskebozótos, kígyós sziklakatlan.

Tévútra jutnánk, ha azt gondolnánk, hogy a fenti négy sor üzenet túlról az itthonmaradottaknak, vagy fricska a konzervatívok felé. Megíródott ez az önítélet több mint tizenöt évvel ezelőtt, itt valahol a Duna innenső partján, vagy még régebben, valahol Kisgyarmaton, gyerekkori „sturmolás” közben. De ugyanez a szituáció megtalálható másutt is, sok helyen, más megfogalmazásban:

Clark mordult az osztrákokra ekkép: ,,a hidat aki meggyalázza, széttöri — gyáva!”

S most eltévedt bogár a hatalmas ég alatt, töprengve nézi a hidat — Árva Lényegében ugyanaz a sikoly, s vélem, nem kevésbé míves, a különbség csupán annyi, hogy az előzőt egy hontalanságra készülődő, az utóbbit egy csehszlovákiai magyar költő írta: ugyanő. Ez a különbség azonban csak nekünk fontos, a költészetnek nem. Csak így, az egybegyűjtött és megrostált verseken át érzékelhető, hogy Varga mennyire irtózik a provincíalitástól, attól a gondolkodásmódtól, amely direktívákkal szabja meg egy szellemiség határait. Már 1977-ben így nyilatkozik Tóth Lászlónak: „...irodalmunkat a nemzetiségi lét határai mögé szerették volna visszautasítani, mert ez a mi »életterünk«, ennyi a »hatáskörünk«.

Tóth László: Vita és vallomás) Változott-e azóta valami a csehszlovákiai magyar irodalomban, költészetben? Vagy maradt a tó, a békés, nyugodt, loccsantó kőtől mentes, békanyálas, bedugaszolt forrású?

Alítjátok a kondát szent csordának, angyali gyülekezetnek.

Világtenger, világtenger — röfögtök a pocsolyában. A szeny- nyes lében hánykolódtok, és befröcsköltök mindenképpen.

Van őrzőtök, jóravaló, ő hajlít rézhuzalból karikát az orrotokba, & köszönitek szépen. A tülökszó hódít s megvigasztal. Ti vagytok — mondjátok elégszer — a kerúbseré- gek, akik isten szívét körülállják. Meleg a latyak, mi sem hiányzik ..

(A kis koszos)

Van úgy, ahogy Veress Miklós írja, ha nem is rólunk: mint a riadt kis tehénke kinek még ige az iga a föld a gazda büdös inge és a tőgymeleg éjszaka

Valahol ehelyt azért illene fölkapni a fejünket, ha másért nem, legalább elégtételt követelve. Egy költői „nemzedék” két jeles tagja átköltözött Magyarországra.