Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - KRITIKA - Elek Tibor: „Költészet és valóság” avagy a „képzelet szertartásai”

teli belső világának érzékeltetése során nála is szükségszerűen kerültek előtérbe a lírai jellegű kifejezőeszközök, szuggesztív, érzékletes képek, hasonlatok, szimbolikus jelrendszer. A tehetetlenség, a cselekvésképtelenség ilhíziótlan bemutatása pedig Grendel Lajos regényeinek világára emlékeztetett.

Ha volt változás, elmozdulás Vajkai első két kötetének atmoszferikus „tájleíró" prózája között, akkor talán annyi, hogy a másodikban erősödött a realista módszerek alkalmazása, csökkent a látouuisos. víziószerü kép, s több lett a cselekményes elem. Ugyanez vagy ennek a további térnyerése jellemzi az új kötet elbeszéléseit is. Ugyanaz az „unott, agyonhajszolt világ" (Lusta por), ugyanazok a hangulatok, életérzések, valóságosabb helyzetekben, egyszerűbb, kevésbé „színes” nyelvi megjelenítésben. Ebből a szempontból kivételt csak a kötet utolsó írása (Ajándék Nichonak) képez, ami az ,,ébrenlét és az álom", az élet és a halál ,,közti demilitarizált Övezetből" tudósít. A kómában fekvő, azaz a halál kapujában álló Nicho egyszerre érzékeli külső, valóságos jelenbeli környezetét és belső vízióit, melyekbe múltbeli emlékek is beépülnek.

A kötet legjobb írása a címadó elbeszélés, amely összegzi, egyetlen szövegbe sűríti a Vajkai-próza fő jellemzőit. Mintha annak a regénynek a vázlatát olvasnánk, amelynek hiányát Az élet ára című írás elbeszélője, vallomástevője is felrója önmagának („Év végéig írnom kellene egy regényt, EGY IGAZI REGÉNYT”/. A Gúnyárd megyei Örvösgúnyárd kisvárosi panoptikumát belülről láthatjuk a benne élő beszélő jóvoltából. Ebben a városban megállt az idő, mozdulatlanok az emberek, vagy ha mozdulnak is, kínos lassúsággal, mint maga az elbeszélő is [„Lábamat teszem előre, a másikat utánavonom" /, aki elítéli ezt a világot, miközben azonosul is vele. „Az emberek megtanulják a táj viselkedését”

— hogy ismét egy korai Vajkai-elbeszélést idézzek. A tárgyilagosan konkrét leírások és a felfokozott személyesség sajátos lírai realizmust eredményez itt is, amit a nyelvi megformálás, a versszerüen tördelt sorok még föl is erősítenek, a próza minden átmenete nélkül szabadversbe megy át. A pár szavas mondatok, a töredezett, darabos szövegfonnálás nyelvileg, ritmikailag hűen fejezi ki a nehézkességet, a lassúságot, a tompaságot, miközben a rejtett (ön)iróniának is eszközévé válik. Új elem ebben az írásban és az egész kötetben a történetiség elvének fokozottabb jelenléte: a múlt emlékei árnyaltabbá, motiváltabbá tehetik a jelent, de azt is sugallhatják, ,,HOGY MINDIG UGYANAZ TÖRTÉNIK", csupán variálódnak az események a történelemben, miként az Almák és nu.. . című írás sajátos csendélete szemlélteti tömören és ironikusan. Az anya és a nagyapa életét feldolgozó elbeszélések lAz álmatag föld, Törekvői előadásmódját inkább a tragikus hangnem színezi, de a tanulságuk ugyanaz lehet.

Az is új vonása e kötetnek, hogy míg korábban a szerző csak a környezetét, a csallóközi tájat, városokat, lakóikat irodalmiasította, s önmagáról esetleg alteregókon keresztül vallott, most, főként Az élet ára című írás tanúsága szerint, mintha ő maga, személyesen, áttételek nélkül lépne az irodalmi műbe. A szöveg életrajzot, horoszkópot, vallomásokat, dialógust és kórházi naplórészletet tartalmaz, ezek dokumentatív módon keltik a szerzői és az egyes szám első személyü elbeszélői, vallomástévő én azonosságának a látszatát. A kérdés feltevése, hogy „ki beszél itt?"mégis, a többi írás ismeretében még inkább indokoltnak tűnik, mivel másutt is találkozunk szokatlan elbeszélői magatartással. A szálloda című novella közepén például az addig csak az elbeszélő által „beszéltetett” főhős egyszer csak minden átmenet nélkül megszólal, mégpedig a jelen idejű cselekményre emlékező múlt idejű igealakokban, aztán áttér maga is jelen időre, s mindez azért is furcsa, mert a novella azt sejteti, hogy hőse áldozata lesz egy szertartásnak. Az álarcok és szerepek, című novellában pedig valaki, feltehetően az elbeszélő egyszer csak kérdést tesz fel az egyik szereplőnek, bár még belső, önmagának feltett kérdésként is fölfoghatjuk, de később egyértelműen a szerző