Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - KRITIKA - Elek Tibor: „Költészet és valóság” avagy a „képzelet szertartásai”

szól bele az elbeszélésbe: „amint Béel, a szerző mondja. Önök pislognak”, s ezzel visszautal a kötet első novellájának költő szereplőjére, végül azt állítja, hogy az öregember, az írás hőse, miután elaltatta beszélgető partnerét, „Az olvasókhoz intézte szavait". Mi folyik itt? Feltehetően játék az olvasóval: egyszer azt akarják vele elhitetni, hogy a műbeli vallomástevő alak azonos a szerzővel, majd a legkomolyabb történetek valóságosságának illúzióját törik szét egy-egy beszólással, illetve kiszólással. Ezeknek az írói fogásoknak egyetlen funkciójuk lehet, figyelmeztetni az olvasót arra, hogy az irodalmi műben bármennyire valószerű is valami, nem kell szó szerint érteni, mert valójában a valóság konkrét és a képzelt elemeiből teremtett, az alkotói szubjektumon átszűrt világ az. Ezért nem kell például beazonosítani Örvösgúnyárdot, Pressvárt, Gúnyárd megyét sem.

Szinte minden Vajkai-írában jelen van az elvágyódás ebből a porlepte világból, valóságból, jelen van az útrakelés, a másként élés motívuma („Elmegyek én innen, nem úgy mint maguk" — Lusta por, „Én is elmegyek. Nem akarok a föld rabja lenni" — Törekvő). A novellák tanúsága szerint kiszakadásra, átváltozásra nincs azonban mód, aki elmegy, az is magával viszi a beléivódott tájat, a megváltozha- tatlanság tudatát. Nincs menekvés, e világ hősei reménytelenül bár, de csak itt és így tudnak élni, megmaradni.

Ha Hogya György kötetének írásait tematikus és motivikus szálak kötik össze, akkor Vajkai kötetére inkább azt mondhatjuk, hogy atmoszferikus egysége van, amit a szereplők és a helyszínek részbeni azonossága is erősít, de ez régi vonása a Vajkai-köteteknek.

Vajkai Miklós tehetségét, írói képességeit már régen bizonyította viszont továbbra is adósa marad a magyar irodalomnak egy kiugró művel. Harmadik no- velláskötetét nem érzem jelentős továbblépésnek írói pályáján, hasonló módszerekkel megírt műveket tartalmaz ugyanarról a világról, mint előző két kötete. Szigorúbban fogalmazva: megjelent írásai alapján úgy tűnik, Vajkai művészileg, miként hősei a maguk valóságában, évek óta egy helyben topog. Riasztó példát mutatva ezzel a két ifjabb tehetségnek, Hogyának és Talainonnak.

Talamon Alfonz első munkái megjelenésekor nyilvánvaló volt már, hogy az akkor még húszon inneni író a szlovákiai magyar epika uralkodó hagyományával szakító, ahhoz képest egészen eredeti, újszerű prózát formál. A Próbaút című antológia alkotói közül az ő bemutatkozása kapta a legegyöntetűbb elismerő véleményt. Feltűnő volt nyelvi gazdagsága, többrétegű szerkesztésmódja, mítoszteremtő képessége. Az 1988-ban megjelent novelláskötetéről ugyanakkor egyetlen ismertetést, véleményt sem láttam még, pedig nem mindennapi az ilyen erőteljes pályakezdés a magyar irodalomban.

Az antológiából már ismert két elbeszélés mellé csupán négy másik írást választott a szerző első kötetébe, de ezek nem csupán gazdagítják, hanem némiképp át is rajzclják a talamoni prózáról korábban alkotott képünket, amellett, hogy hasonló karakterükkel a fő irányát is jelzik. Hangsúlyosan érvényes rájuk az, amit ma már a modern próza természetes velejárójának szoktak tekinteni, hogy a hagyományosnál aktívabb, alkotóbb, türelmesebb olvasói befogadást igényelnek. Ezeknek az írásoknak olyan a viszonyuk a valósághoz, mint az álomnak, a látomásnak. Valóságelemekből építkeznek, de nem a valóság oksági logikáját követve, hanem az álom asszociatív, vizíonárius módján. Talamon általában érzékelteti, hogy amit ír, az műve elbeszélője vagy hőse képzeletének a terméke. Ugyanakkor sajátos mikrorealizmusa, a környezet, a tárgyak, a mozdulatok aprólékosan részletező leírása minduntalan a valóságosság illúzióját kelti, hogy aztán egy-egy elejtett szóval, félmondattal figyelmeztessen: amit előzőleg oldalakon keresztül olvastunk, az csupán emlékképek, álomképek, látomások, érzések, metafizikus sejtelmek kivetítése a tudat falára. A műbeli valóság és a műbeli képzelet egya