Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - KRITIKA - Elek Tibor: „Költészet és valóság” avagy a „képzelet szertartásai”

variálva és igazán csak a zárásban kiteljesítve, vagy még ott sem, hiszen a Hogya- írások fontos jellemzője a nyitott, a többféle értelmezésre lehetőséget nyújtó befejezés. Azaz nemcsak a szerkezet, hanem maguk a történetek is nyitottak, kiegészítéseket, magyarázatokat igénylők. Mivel ugyanakkor parabolikus és/vagy metaforikus jellegűek is, a novella egymást keresztező, egymásra rakodó jelentés- rétegeinek feltárása komoly erőfeszítést igényel, s megnyugvással eltöltő összegezéshez még így sem biztos, hogy eljuthatunk. De Hogyának láthatóan nem is ez a célja, hanem sokkal inkább a mészölyi, grendeli „termékeny bizonytalanság” megteremtése.

A metaforikusság eredményezi az írások többségében a cselekmény jelentőségének háttérbe szorulását, ez irányítja a figyelmet a helyzetekre, a „pillanatok keresztmetszetére”, s nem utolsósorban a szerkesztésmódra, az írásmódra. Az író a hangsúlyozottan képzelt időből kiragadja a képzelt embereit, és képzelt helyzetekbe állítva vizsgálja főként tudati reakcióikat, az ő nézőpontjukba, az ő tudatukba helyezkedve. így van ez akkor is, ha egyes szám első személyű vallomásosság, de akkor is, ha harmadik személyű hűvös távolságtartás határozza meg az elbeszélői hangnemet.

A lehetőségek határai című novellában például az elbeszélő a kívülálló tárgyilagosságával számol be a helyzeteit általában egyszerű, erőszakkal megoldó, most épp egy fegyenctelepről szökni készülő anarchista feltehetően utolsó kalandjáról. A telepen viszonylagos szabadságban élő anarchista számára a látszólag táguló lehetőségek egyre szűkülnek, míg végül élete első „igazi”, mert ierombolhatatlan falába nem ütközik. A fal egy labirintusé, amelyből nincs kiút, ami az utolsó sejtelmes mondatok szerint a halálát okozza majd. A passzív külső nézőpont szerzői beszédét az elbeszélés során Hogya mesterien váltogatja függő és szabad függő beszéddel, így szinte észrevétlenül siklik át nézőpontunk a helyzetet belülről átélő anarchista gondolataiba, érzéseibe, s bár a „hős” személye nyilván nem szimpatikus számunkra, dilemmáját könnyen magunkévá tehetjük. Mit akar ez a novella sugallni? Az erőszak értelmetlenségét, hiábavalóságát, vagy a szabadulás reménytelen, illúzió voltát, vagy azt, hogy létezésünk labirintus jellegű, lényegű? Egyetlen szó „hangzik” el a történet során: „Labirintus — mondta ki végül hangosan a valóságot." Labirintus = Valóság? Ez a hangsúlyos helyzetű, hangsúlyos nyelvi megformálású mondat a konkrét cselekményen, szövegen messze túlmutathat. Egyrészt a mi világunk, másrészt az író prózavilágának, novelláskötetének egésze irányába. Ugyanis Hogya legtöbb írásában egzisztencialista, abszurd jellegű létezésélmény körvonalazódik. Az egzisztencialista, az abszurd irodalomból, filozófiákból ismerős helyzetek, kérdések bukkannak fel újra és újra a novellákban: magány, idegenség, bezártság, szorongás, önazonossághiány, szerepkettőzés, labirintus, a halállal való találkozás stb. Nem utánérzésről, epigonizmusról lehet itt szó mégse, hanem egyfajta filozófiai, irodalmi hagyománnyal való tudatos kapcsolatteremtésről, egy egyetemes emberi és művészi tapasztalathoz való viszonyulásról. Kafka, Sartre, Camus, Heidegger, Borges eszméit, művészetét Hogya felhasználja saját világához, jelentésdimenzióit ezáltal is tágítva; egyúttal meg is szólítja azokat, párbeszédet kezdeményez velük. Kötetét akár úgy is lehetne értelmezni, mint a saját létezésélmény hiteles kifejezése érdekében a műveltséggel, a választott hagyományokkal való belső küzdelem művészi kivetítését, megjelenítését. Ezért is érdekesek azok a Hogya-írások, amelyek már nem történetet adnak elő, hanem egy lehetséges történethez, a történet megformálásához s a hagyományokhoz való ellentmondásos viszonyról vallanak /Amikor az elefántokA görcs, A pillanat keresztmetszete). Nem is novellák ezek a szövegek, szétrúgják mind a klasszikus, mind a fent említettek által megújított formát. Az Amikor az elefántok... című írás kezdőmondatait idézem: „Ügy tűnt, a történet állandóan szétrúgja önmagát. Legalábbis annyira kitágította saját kereteit, hogy