Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - BESZÉLŐ MÚLT - Móser Zoltán: Madarat mondok

Rimay János a fenti kép tartalmát részletezi is:

„Az madár is kínt vall, ha társa elvész hal, nincs öröme csak bolyog,

Zöldség közt aszú fát keres, ott száll hol lát, holtig bút visel s vonyog.”

Az 1670 körül összeállított Vásárhelyi-daloskönyv egyik énekében is megtalálható az említett kép:

„Az görlicze madár Mikor ő társától Hirtelen elválik:

Nem száll az zöld ágra.”

Ez, miként a következő kettő is, már átmenetet mutat műköltészet és népköltészet között:

Ez a dal, melyet egy XVIII. században összeírt dalosgyűjtemény tartalmaz, minden bizonnyal ugyanúgy régebbi, mint az alábbi — lejegyzésként 1834-es dátumot viselő — virágének első két strófája:

Ezek után és ezek mellett friss forrásként hatnak az idézendő népköltészeti példák, bár itt is helyesebb, ha a búvópatak-hasonlatot használjuk, hiszen a középkorig visszavezethető — eredetét tekintve még régebbre nyúló — kép, motívum kerül elő hasonló példaként és hasonló megfogalmazásban.

Ki írja a népdalt? Ki a népballadát? Kitől kölcsönöz: témát, képet, sorokat, rímpárokat? Mennyi vitát, mennyi pert szültek ezek a kérdések! Pedig — ez a példa is, az előzők is jól mutatják — a felelet néha egy karnyújtásnyira van, jóllehet a válasz nem lehet mindig pontos, a magyarázat nem mindig egyszerű, sokszor nagyon összetett, s ha a forrást, az ősforrást keressük (ki itt, ki ott véli megtalálni) gyakran igen bonyolult képlettel találkozunk. Itt is, az idézendő moldvai balladák előtt — hol á képlet tiszta, a sorrendiség is annak tűnik — hiába tesz- sziik fel a kérdést, hogy kitől vette a „nép”: pontos választ nem kapunk, mert nem kaphatunk. A nép, igaz; valakitől vette, mert hallotta egyszer valahol, és megjegyezte, megtanulta — részben vagy egészben —, és tovább mondta: vagyis énekelte, variálta dallammal együtt. így tehát ha tudjuk is, látjuk is, hogy az eredet hová, merre vezet, és már-már kimondanánk boldogan, hogy „megvagy!”, kezünkben csak egy könyvet, egy idézetet tartunk. Mert a lejegyzés — az ének, a dallam — és az eredet feltételezett forrása között árokként húzódik valami... Igen, az idő (napok és évszázadok), amit csodálunk, ugyanakkor félünk is. Ez az idő viszont beépül minden népdalba, balladába. Ezért szeretjük, csodáljuk — ezért szeretnénk utánozni!

A már bemutatott példákból is levonható talán az a következtetés — kerülendő egy újabb vitát —, hogy ne kövessük azt a káros felfogást (közfelfogást!), amely szembeállítja a népköltészetet a műköltészettel, s ne is helyezzük egymás alá-fölé ezeket! (Ha kimutatható is — és ez nem szégyen! —, nem az eredet adja a lényegét a népköltészetnek.) Az a nemzet, az a közösség cselekszik helyesen, amelyik

„Midőn elvész gerlicének Kedves szép párja, Magát adja siralomra, Búra, bánatra.

Nyers ágra soha nem lépik,

Tiszta vízből soha nem iszik, Haláláért, szép párjáért Ö csak bánkódik.”

„Avagy mint gyászos görlicze, Kinek csak fájdalom a szíve, Bujdosik csak helyről helyre, Nincs szegénynek reménysége.

Tiszta vízből ő nem iszik,

Csak aszú ágon bujdosik.

Nyers ágra nem száll, bánkódik, Haláláig csak kínlódik."