Irodalmi Szemle, 1990
1990/1 - Csáky Pál: A nagybácsi érkezése (elbeszélés)
Csáky Pál A nagybácsi érkezése A nagybácsi évente kétszer jelent meg nálunk: karácsonykor és húsvétkor, bár akadt olyan év is, amikor csak karácsonykor, húsvéti érkezését hiába vártuk. Olyankor, tőle szokatlan módon egy levelezőlapot küldött, rövid szöveggel: Nem tudok jönni, ne várjatok. Érkezései általában rendszeresek voltak, s az is, hogy mindig az utolsó pillanatban, az ünneplések kezdetén jött, és az ünnepek után gyorsan távozott. Apának, anyának is volt testvére elég, mégis ő volt a nagybácsi. Szikár, hajlott hátú, kidolgozott kezű ember, az arca szinte megnyúlt a mély vonásoktól, és öltözete: mindig csak flanellingben és sötétzöld bársonyzakóban láttuk, másban bizony már el sem tudtam volna képzelni, bár az is lehet, az emlékezet egy-egy kiragadott kép után igyekszik álladóan ilyenné merevíteni őt. jövetelét olyankor, ünnepek táján, izgalommal vártuk. Nem valami önös érdekből, mert a fejenkénti egy-egy csomag olcsó cukor, amit ilyenkor kaptunk tőle, nem volt különösebben érdekes számunkra; apa, maga is vándormunkás lévén, hétvégi hazajöveteleikor bőven ellátott bennünket édességgel. A nagybácsi jövetelében maga az aktus volt érdekes: hogy végre történik valami a leülepedett közegben, hogy az idegennel — mert hiába vártuk őt annyira, a szemünkben valahogy mégiscsak idegennek tűnt, periodikusan érkező és el-eltünedező idegennek —, szóval, hogy vele valami más, izgalmasabb érdekesebb érkezik a házba. A mesélések, a hajnalokba nyúló beszélgetések, a régi emlékek felidézése valahogy már hozzátartozott az ünnephez, és fényt, titokzatosságot kölcsönzött neki. Maga az érkezés egyébként nem volt különösebben ceremóniás. A legtöbbször mi, gyerekek mentünk várni őt a buszmegállóba, néha napjában többször is. Levelet általában nem írt, egy-két alkalomra emlékszem csak, hogy apa levelet kapott tőle, azt aztán fel is olvasta nekünk este, lassan, szertartásosan a családi asztalnál. A kis égő fénye szinte misztikus körbe vonta akkor a családot, apa lassan olvasott és mi szájtátva hallgattuk — mintha valami csoda történne —, ahogy levele elején jó egészséget kíván mindannyiunknak, ahogy az magának, hála Istennek, meg is van; aztán a levélírás korosztályuk által elképzelt szabályai értelmében rátért az ottani kedvezőtlen időjárás taglalására, amelyet a végén egy cirkalmas körmondattal zárt le annak reményében, hogy itthon talán
