Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Csáky Pál: A nagybácsi érkezése (elbeszélés)

mégiscsak kedvezőbb a helyzet, a kalászosok meg a kukorica meg a répa meg miegyéb számára. Aztán egy kis kitérőt tett a gyümölcsfák irányába, amelyeket ott eléggé megviselt egy hirtelen májusi fagy; a szomszédja a szó szoros értelmében meg is siratta az egyébként jónak mutatkozó termést. Majd, mielőtt az állatokról is ejtett volna néhány szót, apának valami közös ismerősüket emlegette föl, akivel együtt volt valahol annak idején és aki most általa tisztelteti apát; apa erre sűrűn bólogatott, megszakítva a felolvasást is, féltesttel anya felé fordult és néhány mondatos magyarázatot fűzött a nagybácsi által leírtakhoz. Nekünk érhetetlen volt ez az egész, de anya megértően bólogatott, úgy látszik, többet tudott nálunk apa dolgairól, csak egyszer vetett közbe valami pontosító kérdést; apa pedig türelmesen végigolvasva a különféle köröket, a levél végén ért el a nagybácsi tulajdonképpeni indítékához: ahol megkéri apát, intézzen el neki valamit a járáson vagy a közjegyzőnél. Erre a két megjelölésre határozottan emlékszem, bár akkor még fogalmam sem volt arról, mi a csoda lehet az a közjegyző.. Anyát faggattam aztán sokáig, aki pechjére elsőre olyan ügyetlenül mondta el az egészet, hogy mindent összekuszált bennem, hogy aztán jó félórái magyarázattal sem sikerült rendet söpörnie a fejemben. Két év is eltelt azután, míg megtanultam, mit jelent ez a szó, egy alkalommal, hét-nyolc éves koromban, személyesen is alkalmam nyílt találkozni egy valódi, hús-vér közjegyzővel. Mit mondjak, az első pillantásra úgy nézett ki, mint egy másik közönséges ember, a különbséget én akkor csak abban láttam, hogy anya egy kacsát adott neki egy jókora táskába rejtve, és azt már az akkori fejemmel is tudtam, hogy anya közönséges embernek nemigen ad kacsát ajándékba.

Mindez a járáson történt, ahová egyszer, egyetlenegyszer, anya vitt el magával kirándulásképpen, egyik ügyintéző kőrútjára. A közjegyző akkor mintha komolyan is vett volna engem, a kisembert, emlékszem, kezet is adott, én bátran belecsaptam a tenyerébe; igen, ez is így történt, bármilyen meglepő is, hiszen közudott volt, milyen szzégyenlős gyerek voltam akkoriban; egyszer, egy rokoni bemutatkozás során, ahol egy ná- lamnál valamivel idősebb rokon lánynak akartak bemutatni, egyszerűen megszöktem a celebrió elől. Akkor azonban, a közjegyzőnek bátran a szemébe nézve, nagyot csaptam a tenyerébe, amire ő fel is nevetett egy kicsit, talán férfias igyekezetemet látva; anya pedig mindjárt ott előtte meg is dicsért, tetszik látni, közjegyző uram, ő lesz majd az örökös annak idején. Megint egy kifejezés, amivel nem tudtam mit kezdeni, s mire felderítettem, már nem is volt rá szükségem, a történelem megkímélt tőle; a szőlőt ugyanis, amit anyáék akkor vettek, s amelyet apa valamilyen fifikával a nevemre akart íratni, három év múlva kisajátította a szövetkezet. Akkor azonban még nem úgy álltak a dolgok, a család reménykedett és gyarapodott, akkor az az időszak, amikor némiképp felszálló ágban voltunk, apa mondogatta is néha, megdolgozunk keményen, de legalább megvan a látszatja. Ekkor vették meg apáék a ház másik felét is, így aztán egyszeriben megszűnt a zsúfoltság, lett hely mindenre bőven, pincét is vettek, aztán bútort, háztetőt javítottak, apa mondogatta is, most kell megnyomni, amíg felfelé megyünk; igen, úgy emlékszem, valami ilyesmit akkoriban gyakran mondogatott anyának. Látkai úrral azonban,