Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - NAPLÓ - Dénes György: Hittel fültarisznyázott igric

Mint általában a költőket, Veres Jánost sem vetette föl a jólét. Gyöngén javadalmazott állásokban tengett-lengett. 1957-ben a rimaszombati járási kórházba került szanitécnek, utána alkalmi munkákból, fordításokból élt, majd szakelőadója lett a járási népművelődési központnak. Végül, 1970-ben rokkantnyugdíjassá minősítették. Szűkösen élt feleségével, fiával, hiszen még az alkalmi munkák végzéséből is kiebrudalta a rosszakarat. Szerencse, hogy alacsony nyugdíját kiegészítette a Szlovákiai írók Szövetsége. „Betegségem miatt bizony jó ideig nehezen éltem, családommal együtt. Sajnos, senkinek sem jutott eszébe, hogy gondjaim felől érdeklődjön” — vallotta egyik nyilatkozatában. így élt, vegetált a végeken, küzdve bajokkal, félelmekkel, hogy őrizze a tüzet, magyarságát. Nem könnyű ma a vidéki írástudó dolga. A vidékiséghez pejoratív jelzők tapadnak, föltételezik az avíttságot, tájékozatlanságot, szellemi restséget. Sajnos, hogy így alakultak a dolgok. Az első köztársaság idején több szellemi [irodalmi) központja volt hazai magyarságunknak. Például Pozsony, Kassa, Prága, Losonc, Komárom, hogy csak a jelentősebbeket említsem. Ma Kassát is csak némi jóindulattal nevezhetjük magyar szellemi központnak. Minden kisugárzás Pozsonyra koncentrálódott, vidéken alig él néhány jelentős író, pedig Újvár, Szerdahely, Komárom alkalmas lenne ilyen szellemi központ kialakítására. Hagyományaink is ezt sugallják.

Veres János első kötete, az Ifjú szívem szerelmével 1955-ben jelent meg. Fábryn kívül Xurczel Lajos is értékelte verseit: „Veres János legjellemzőbb tulajdonsága az apriorisztikus lelkesültség s az emberi jóság és a jövő iránt érzett határtalan bizalom. Az ifjú költő lelkesültsége s valóságlátása naiv és kritikátlan volt ugyan, de őszinteségéhez nem fér kétség. Olyan hittel teljes, kiszámítottság nélküli költői magatartás mutatkozott meg verseiben, amelynek az irodalompolitika által sugalmazott hurráoptimizmussal nem volt belső közössége.”

Bár első kötetében még nem rajzolódott ki Veres János költői arcéle, több költemény utal a későbbi útirányra, a képekben, hasonlatokban, metaforákban olyannyira gazdag, aprólékos gonddal és finomsággal cizellált, sokszor rapszodikusan áradó, magas hőfokra hevített lírára. Veres őszinte költő. Csak őszintesége csiholhatott olyan erős fényű tüzet, mint az övé. Tévedése a kor s a manipulált társadalom tévedése volt, az ország vezető rétegéé, amely a szépet és igazat módszeresen fonákjára fordította, a valóságot meghamisította. Megérkezés című versében mondja a költő:

És gyenge, romlott szemem előtt

— mert kicsípte a lét hidege — sokszor fejen állt a valóság, mint tó tükrében a jegenye.

Most, hogy nyakamban súlyos terhií balfogásokkal visszanézek: rám csillognak az igazi tervek, mint fényt szitáló levélrések.

A kölyökmacskák kilenc napig várják, hogy szemük felszakadjon és ne legyenek tovább vakok, én bomlott évek zavarosán,

életben marasztott a kegyelmes végzet, s rám borult múlt, jelen, mint dús ősnövényzet; asztalomra szálltak ösvénynyitó könyvek, legyen a választás és a csata könnyebb.

S mint pályaudvari nyüzsgésben, zsivajban táskarádióból szálló Chopin-dallam úgy csengett a lázban igaza a szónak, rejtsem ingem alá jó útravalónak.