Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - NAPLÓ - Dénes György: Hittel fültarisznyázott igric

m* egnőtt bennünk az idő. Lám, Veres János is hatvanesztendős. Hihetetlennek

* tetszik, hogy az a kissé hajlott derekú, nyurga fiatalember, akivel az ötvenes évek elején találkoztam először, s aki oly szenvedéllyel beszélt múltról, jövőről, költészetről, magyarságról — élemedett korúvá lombosodott. Csontos, kefehajú fiatalember volt akkor, alig több húszévesnél. Szemében tűz lobogott, hosszú kezével sűrűn gesztikulált, s meg volt róla győződve, valami nagyszerű történik velünk, szürke tollú verebekkel, akik fölcsipegették az új idők bódító igéit, s azt hiszik, sólyommá változtak s föl-fölszárnyalnak a szemkápráztató magasba. Most már tudom, azért kellett ez az erős hit, hogy a lélek ellensúlyozza a sok nyomorúságot, megaláztatást, tragédiát, amelyek a magyarságot, a magyar embert érték a háborúban és utána. El kellett felejteni a sok inzultust, a fölgomolygó reménytelenséget, hogy újra kezdhessük az életet, most már emberségesebb körülmények között. A jogfosztottság utáni szabadabb ájerben költők, írók nőttek ki a földből s kezdtek csiripelni, dalolni az életről, amelynek a személyi kultusz szabta meg koordinátáit. Mi azonban fiatalok voltunk s hittük, ki kell alakulnia a jobb, emberibb világnak. Ezért daloltunk a kelő magról, bő aratásról, a népek test- vériesüléséről s természetesen a békéről, amelyért mindennapi hasznos munkával kell küzdenünk.

Bábi Tibor, Ozsvald Árpád, Gyurcsó István, Török Elemér nevével együtt felszínre került Veres János neve is. Első verse 1952 áprilisában jelent meg az Űj Szóban Egykor és most címmel. Két évre rá napvilágot látott a Három fiatal költő című antológia. Ozsvald Árpád, Török Elemér és Veres János mutatkozott be e kis könyvecskében az ocsúdó magyar olvasóknak. A hármas ikrek azután különváltak és ki-ki ment a maga útján. Veres János útja visszakanyarott szűkebb hazájába, bölcsőhelyére, Tornaijára, Rimaszombatba. Bátyiból küldözgette verseit, elbeszéléseit, riportjait a magyar újságokba. De nem rendszeresen, hiszen beteg volt, nagyon beteg. Tüdőbaja kiújult, s hol a Tátrában, hol odahaza őrizte a betegágyat. 1949-től 1957-ig küszködött betegségével. „A Tátra ... második otthonommá vált. Az ötvenes években még nem volt annyira forgalmas, mint ma; a cseheken, szlovákokon és szlovákiai magyarokon kívül más turisták alig keresték föl... Kényszerű ottlétem szerelmek és barátságok szövődésére adott alkalmat. Ott ismertem meg Fábryt, Knobloch cseh szobrászt, Koreň Braňo pozsonyi szlovák színészt, Bálint Janót, a pozsonyi rádió osztályvezetőjét, Sásdi Sándor budapesti írót. Persze, a barátaim többsége magyar volt" — vallotta Tóth Lászlónak. Betegsége testében-lelkében nyomot hagyott. Költészete sötétebb tónusúvá vált, megérintette a tragédia szele, az elmúlás gondolata. Évtizedek múlva írt Életút című versében így látta magát:

Mint a bolyba rúgó cipőorr a hangyát, hontalanná hajszolt korbácsos bitangság. Tüdőbaj taglózott, levert kilenc évre, fehér köpenyekbe kapaszkodtam félve,

Hittel föltarisznyázott igric

Köszöntjük a 60 éves Veres Jánost