Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - NAPLÓ - Turczel Lajos: Tudós és ember

nak számított, de kritikusként a polgári baloldali Vozári Dezső és Győry Dezső voltak a kedvelt költői. A legnívósabb magyarországi folyóiratokban: a Nyugatban, Magyar Szemlében, Szép Szóban és Apollóban is publikált és írásainak kultivált stílusa megközelítette az akkori kiemelkedő magyarországi esszéistákét (Cs. Szabó László, Halász Gábor, Szerb Antal stb.). Magyarországon most könyv alakban adják ki az Indogermán magyarok című esszéjét, mely eredetileg az Apollóban jelent meg és Veres Péter élesen vitázott vele. Rákos szintén egy Apollóban közölt Szvatkó-esszére hivatkozik; ez a Csehek és magyarok címet viseli és egyes részletei feltűnő hasonlóságot mutatnak Németh Lászlónak azokkal a közismertté vált nézeteivel, melyekben a cseh és magyar nemzeti karakter és a két főváros: Prága és Budapest közt vont párhuzamot. A nézetek meglepő összecsengését Rákos így kommentálja: „Németh egyes gondolatai és megfogalmazásai megelőzik Szvatkóét, mások mintha inkább követnék, de itt nem az elsőbbség kérdése foglalkoztat, hanem a sejtelem, miféle hidakon át közlekedtek ide-oda a konstruktív felismerések és megismerések ... A fasizmus gyorsan növő és egyre reálisabban fenyegető veszélye sugalmazott ilyen megnyilatkozásokat, s feltehetően Szvatkót is ... ez terelte ilyen irányba.” A kommentárt azzal egészíthetjük ki, amit egyébként Rákos nagyon jól tud: abban az időben a politikailag nagyon megromlott cseh—njagyar kapcsolatok kérdése fontos közép-európai kérdésnek számított, és a mi szlovákiai magyar köreinkből is többen fígy például Dobossy László és Jócsik Lajos) foglalkoztak vele. Magyarországon allegorikus célzatú történelmi vonatkozásokban az Appollo szentelt nagy figyelmet ennek a kérdésnek.

Rákos tudományos munkásságának felvázolása után röviden szólni akarok az emberről is. Emberi tisztességére Németh Lászlóval kapcsolatban már rámutattam, s ezt a tulajdonságát még egyéb esetekkel tudnám jellemezni, olyannal is, ahol az emberséget méltatlan ügyre pazarolta. Szilárd etikussága elméleti gondolkodásában is megnyilvánult, s így például a „műfajok etikáját” említi, feltételezi. Értékelő szemléletéhez hasonlóan az etikussága is nyitott, s konzervatív, prűd vonások nincsenek benne. Ismert szellemessége és humorérzéke-humorszere- tete alapján azt a paradox állítást is megkockáztatom, hogy az etikussága nemcsak szilárd, hanem derűs, kedélyes is. Anatole France írásaiban gyakori az ilyen szokatlan erkölcsi modor, de nála a frivolság és a cinizmusközelség is gyakran jelen van. Rákos etikai kedélyében viszont nincs ilyen zavaró elem; újabb paradox vonásként azt lehet feltételezni, hogy etikussága kedélyességét a szemérmessége váltja ki.

Tisztességének, emberségének ezek a vonásai, melyeket írásaiból és beszélgetéseiből ismertem meg, egy olyan képet alakítottak ki bennem róla, amelynek érdekes módon további képteremtő ereje lett. Írásom végakkordjaként elmondom, hogy történt ez. A hatvanas évek elején mutatták be nálunk a Rocco és fivérei című olasz neorealista filmet, mely nekem marandó filmélményem lett. Háromszor is megnéztem és gondolatban sokáig vissza-vissztértem hozzá. Már az első alkalommal úgy tűnt, hogy a rendkívüli emberségű Rocco aszketikusan törékeny alakja-arca emlékeztet valakire, s később jöttem rá, hogy ez a valaki az én Péter barátom. Ebben az irracionális módon kialakult kettős (sőt részben hármas) látomásban is tapasztalható a paradox vonás. Kezdettől ilyen volt Delon közismert szépfiúsága, melyet Rocco szerepében érezhetően, szükségszerűen enyhítettek. A későbbi zavaróbb paradox vonás a filmszínész gengszterszereplővé válása lett, ami miatt aztán az én Rocco-Rákos látomásomból az azelőtt is csak gyengén felderengő Delon teljesen kiesett.

Tudom, hogy Rákos nem szereti a fellengzősséget és exhibicionizmust, s én most itt kissé exhibicionista módon bántam vele és magammal. Remélem, hogy elnézi ezt nekem, de a vele kapcsolatos lelki élmény számomra olyan meglepő volt, hogy most szólnom kellett róla.