Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - Mészáros László: Az egyensúly pillanatai (aforizmák)

Sajnos a formalizmus ellen is csak formálisan folyik a harc.

Hiába mérjük magunkat a végtelenhez, ha bennünket nagyon is véges mércékkel értékelnek.

Példázat kritikusoknak: a jó kertész csak a gyomot irtja ki, de a különböző fajtájú virágokat már egyforma gonddal ápolgatja.

Az irodalom egy társadalomlélektani mozzanata: az asztalfiók is megtelik.

Egyes írók időszerű műveket írnak, mások meg időállókat.

Tanulság a népmesékből: a táltos mindig gebének álcázza magát.

Vannak még őszinte emberek: R. csodálatosakat tudott kacagni a saját ostobaságain.

A legtöbb ember szeretne tenni valamit a világért, de sajnos dolgoznia kell, hogy életben maradhasson.

A sokoldalú embert sok oldalról ütik.

Az „öregek” néha érthetetlenek: évekig tanítják az embert, s aztán mégis ostobának nézik.

Egyes országok felvásárolják az agyat — mások az utcára dobják.

A félelemnek nemcsak bére van, van annak gyakran borsos ára is.

Az emberiség fele fizikailag éhezik. Vajon milyen arányú lehet az emberiség szellemi éhsége?

Intés fiatal írókhoz: bandukolva nem lehet befutni.

Az irodalomban főleg azért nehéz megtalálni az egyéni hangot, mert egyesek mindjárt az ember torkára forrasztják a szót.

A tiszta kép gyakran csupa piszkos ügyből áll össze.

Az irodalomban nem mindig az fut be, akit futtatnak.

Egy zsákutca tágas és fényűző is lehet.

Felfoghatalan... a sok zseniális gyerekből hogyan lesz ostoba felnőtt?!

A sors iróniája abban rejlik, hogy az értelmes embernek nem csupán a saját ostobaságaiért kell megfizetnie, hanem az ostobák ostobaságaiért is.

Gondolkodni mindig lehet radikálisan, de radikálisan cselekedni csak egy- szer-kétszer lehet az életben.