Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - Hajtman Béla: Kisvárosi elégia (elbeszélés)

Társait szemüvege fölött figyeli, közben nyelve hegyével harcsabajuszát nyálazgatja. „Az én fiam ugyanolyan hóbortos lehet, mint a tiéd, Egon. Nem tudom, mi ütött belé, nem akar megnősülni. Mindene az osztály. Amikor még együtt laktunk, naponta új örömhírrel érkezett az alapiskolából. Hébe-hóba találkozunk az utcán, elmeséli élményeit. Életvidám, jókedvű, csak valami furcsát tapasztaltam nála múltkoriban. A múlt héten megtudtam, hol lakik. A sörgyár meletti D blokkban, ahol ma az a tragikus eset történt. No, mondom, megnézem egyszem fiam. Csöngetek. Képzeljétek, egy anyaszült meztelen férfi nyit ajtót, és homlokon csókol. Ügy összerezzentem, hogy csak a liftben ocsúdtam föl. Mikor férfiaktokat raj- zolgatott, Shakespeare-szonetteket küldözgetett barátainak, meg az anyja csipkés bugyiját vette magára, már akkor gyanúsnak tűnt, de férfiakkal lefeküdni? Micsoda világ? Az ajtót nyitó ifjú magyar—zene szakos tanársegéd. Én nem fogom ezt a szégyent elviselni. Ha kitudódik a tantestületben, hogy az öreg Ádám fia homokos, akkor eltűnök innét, a fenébe. Ha lett volna megtakarított pénzem, bizisten Ausztráliában lennék. Fiammal kihal a több évszázadot átszenvedő Ádám-család.” A füstjébe burkoló öreg még egy liter vörösbort rendel. Dohányzacskójából kikotorja gyűrött százasát, a fiatal, bajuszos pincér ezüstözött tálcájára veti. A jobbján ülő keménykalapos részegen rávicsorít asztaltársaira. „Örült világ ez, hol vannak azok a vörös házas nők? Mindent lebontanak, szétbomlasztanak. Elvették a földemet, lovaimat szemem láttára hajtották ki a vágóhídra. Gondnoknak tettek be a szövetkezetbe. Nagyon szép kancáim voltak, de jöttek a traktorok, a sztalinyecek. A gyűlések korát éljük. Gondnokként kénytelen vagyok részt venni tanácskozásaikon. Sok a szó. Ha feleségem nem feküdne le főnökömmel, nem tudnánk megélni keresetünkből. Micsoda romlott világ! Józanon megőrülnék. Az italt választottam, a boldog keserűséget. Fiamat holnap temetem. Kidobta takaros kis feleségét, és magára gyújtotta lakását. Mindenki beteg ebben a városban.”

Az öreg Orawetz kihűlt pipájából a kristályüvegutánzat-hamutartóba kopogtatja az elégett dohányt. Nehézkesen feláll az asztaltól, kalapját leakasztja a fémfogasról, sétabotjára támaszkodik remegő kezével. „Líraim, holnap is én fizetek.”

A holdudvaros éjszakában az utcai lámpák csillogóvá világítják az esőzéstől nyálkás utat. A skatulyáknak tűnő bérházak mellett, az acélkeresztes templomtorony alatti sírkertben gyertyafény pislákol. Egy márvány sírkeresztre rögzített miniatűr Krisztus-szobor talpáról esőcseppek cuppognak a kiégett műanyagmécsesbe.