Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - Hajtman Béla: Kisvárosi elégia (elbeszélés)

fejére zuhant az asztala mögötti könyvespolc. A Talmudot olvasta. Igaz, megfosztottak családi örökségünktől, ereklyéinktől, ékszereinktől, de a könyveinkhez nem nyúltak. Az elhurcolások korában egy fehér inges kis- katona rontott be a dolgozószobámba. Először magára erőltetett feszes szigorral „maga velem jön”-t kiáltott. Amikor meglátta a kisfiamat, ahogy szepegve szorongatja a Mózes-érmét, kikapta a kezéből, és zsebébe süllyesztette. Gépies mozdulattal felrántott székemről, hosszas szorítás után engedte el elernyedő karomat. Száját szólásra nyitotta, de elcsuklott a hangja. A fiam felé fordulva valamit gagyogott, kötelességéről megfeledkezve megsimogatta homlokát, krumplicukrot nyomott a kezébe, és elrohant. Az utcán főbe lőtte magát. A Mózes-érmén s a nevemre szóló kila- koltatási engedélyen kívül egy fölbontatlan levelet találtam nála. A levelet azóta komódom legfelső fiókjában őrzöm. Többször gondoltam arra, hogy föltépem és elolvasom, de higgyék el, uraim, nem tudom, nem merem megtenni. A borítékon csak egy név áll: Kerekes András fiamnak. Családunkból a módosabbak elmenekültek. A rémrendszer kiváltságosa lennék? Egyszerűen szerencsénk volt, a tehetetlen kiskatona élete árán. ö is ugyanúgy a hatalom kiszolgáltatottja volt, mint mi, sárga csillagosok. Fiam átvette apám boltjának irányítását. Nagyon becsülte nagyapja hagyatékát, könyveit rendszerezte, a kihullott oldalakat beragasztgatta. Az államosítás, a közvagyon, a köztulajdon korát éljük. Az Orawetz-család századokon át őrzött könyveit fiamnak kellett beszolgáltatnia. Ha nem tette volna meg, lebonják a Buchmayer-boltot.”

Többszöri szippantások után ivótársait befelhőzi a pipájából kicsalt kékesszürke füstgomolyag. A jobbján ülő vöröses arcú szólal meg: „Ma reggel láttam bőröndökkel egy alakot a bolt előtt.” „Igen, ő a fiam. Dédapja bőröndjeiben különböző színű festékeket hord. Igaz, kisebb formájú táskákban is elférnének könyvei, étkészlete, ecsete. Az ősei iránti ragaszkodása betegessé teszi. Milyen az a társadalom, ahol a sajátunkénak hitt tárgyak tulajdonképpen nem is a mieink? Amióta a könyvei között rostáltak, azóta magánál hordja legfontosabb dolgait. A festékkel a falán éktelenkedő hatágú csillagokat és a „mocskos zsidó” feliratokat keni át.” A harmadik öreg, borospohara száját körkörösen simogatva, fésületlen fejét rosszallóan csóválja. Néhány éve mutatópálcáját mozgathatta így, szórakozottságában a padsorok között sétálva. Földrajzóráin mindig a „mutasd csak fiam, melyik faluban, városban laksz” kérdéssel kezdte a feleltetést. Európát nem szerette tanítani a viszontagságos, jóra-rosszra forduló határváltoztatások, a nemzetiségi megalkuvások, keveredések, begyűrűzések miatt. Ausztriát kedvelte. A természetről, növény- és állatvilágról szóló élményszerű előadásai lenyűgözték diákjait. Kitömött albatroszokkal, kerekeken guruló kengurukkal, struccal járta az osztályokat. A nyugdíjazása előtti utolsó évben az iskolakertben tanított. Órákig tudott mesélni a fákról. Igazán csak a tanulói előtt volt nyitott. A családi problémáit is kitárta előttük. Bohócnak tartották, aki öregkorára — igaz, április elsején

— többszínű, háromnegyedes, combjára feszülő pamutnadrágban jelent meg az iskolában. Tudta, hogy kollégái csúfot űznek belőle, csakazértis játszotta Arlequin szerepét.

Most is, ahogy a pohár száját simogatja, sajnálatra méltóan nevetséges.