Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - Gál Sándor: Az út (vallomás)

embermaradványokat, akik néhány órával korábban még az életben mindent remélhettek, s reméltek is. De igaz lehetett ennek az ellenkezője is: nem reméltek, mert nem is remélhettek. Néztem azokat a megfeketedett, elüszkösödött volt-embereket, ahogy — mert ezt is látni véltem — még egy utolsó mozdulatot tesznek, mintha menekülnének, mintha lehetséges volna még számukra a menekülés. Az egyiknek a keze a páncéltorony nyílásának felső peremét markolta, a kezén lévő bőrkesztyű nem égett el, de csuklótól a válláig a feketére perzselődött csont maradt csupán, derekán

— az elüszkösödött maradékon — a derékszíj, rajta pisztolytáska pisztollyal. Minden, minden koromfekete és amikor az ember megérintette, szertehullott, porrá lett. És körül mindenhol égettemberhús-szag és égett- olaj-bűz, meg fanyar ekrazitillat. Felidézhető az évtizedek mélységeiből, mert ehhez hasonlót azóta sem éreztem, bár a lehetőség közelinek látszott, azt is mondhatnám, karnyújtásnyira volt tőlem, alig tizenöt évvel később. A dolgok és a helyzet hasonlósága kísértetiesen megegyező. A kettő között csupán az a különbség, hogy abban az egykori időben én voltam a látvány szemlélője, s most, azaz akkor, a hatvanas évek elején, cselekvő részese; csak a jegenyék hiányoztak, mert a Šumava mocsaras hegyei között jegenyét nem láttam, vagy ha láttam is, ma már nem emlékszem rá. Ennek ellenére a két helyzet között a hasonlóság, amiként mondtam is már, kísérteties. Csak a végkifejlet különböző. S nem azért, mert Klucska Feró bácsiék Lehen úti tanyája kivándorolt a képből, á, dehogy, nem a tanya hiánya tette, hanem valami más, amit később a karib- tengeri válság megoldásával és a Berlini Fal megépítésével magyaráztak, így nem égtem benne a méretre szabott acélkoporsóban, ahogy annak idején a seregben a T-34-eseket becéztük, amelyek ugyanolyanok voltak, mint azok, amelyek ott égtek el a leheni dűlőben a szemem előtt. Sőt, az sem kizárt, hogy éppen az, amelyben akkor a szolgálati időmet töltöttem, egyike volt azoknak, amelyek akkor és ott nem égtek ki. Mert miért is zárhatnám ki ezt a lehetőséget? Volt nekem olyan T-34-esem is, amely Sztálingrádban készült a nagy csata idején, s eljutott Berlinig; a dokumentáció szerint — mindegyik páncélosnak volt ilyen — ennek a forgótornyát háromszor lőtték le eközben, mármint Sztálingrád és Berlin között. Vagyis az egyik Lehen úti harcokból kimenekült tank egész könnyen lehetett volna akkori, ideiglenes tartózkodási helyem. Nem, nem téves a fogalmazás! Azokban a hónapokban, ott fent a Šumavában egy ilyen páncélos volt a lakóhelyem, teljes készültség lévén a határon, kijelölt fő és mellék lőszektorral, ahol vadonatúj felszerelésben vártuk a tűzparan- csot, de az szerencsére egyre késett, s végül — ma már ez is történelem, miként a Lehet úti csata — teljesen elmaradt. Csakhogy ott és akkor, a T-34-es parancsnoki tornyában ülve, fejemen a rádióssisakkal, állam alatt a bekapcsolt laringofónnal, napi nyolc órát vártam azt a parancsot, vagy valami mást, s közben a Dunára vivő út mentén elégett tankokat s a bennük korommá perzselődött személyzetet láttam, ha lehunytam a szemem. Később, főleg ha éjszaka voltam szolgálatban, a szemem se kellett lehunyni, az elégett tankok fekete szénteste fellebegett a šumavai ég kárpitjára, s ilyenkor megpróbáltam elképzelni, milyen lehet a találat pillanata? Amikor a lövedék becsapódik, áthasítván a hetvenmilliméteres