Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - Gál Sándor: Az út (vallomás)

páncélfalat, s bent felrobban. Nem, nem féltem ettől, nem féltem, mert akkor a haláltól sem féltem, túl voltam az ilyen kicsinyes emberi dolgokon, csupán az izgatott, hogy nem tudtam elképzelni magamban azt a pillanatot: a becsapódást és a robbanást. Hogy mit képes még ott bent az egészből rögzíteni az emberi tudat? Marad-e arra idő, hogy az emberben mindez tudatosuljon; ha igen, mennyi és miként? És mi történik a robbanást követően? Mekkora az esély — egyáltalán: van-e esély? — egy ilyen találat alkalmával a túlélésre?! Biztosan van néhány ezreléknyi, csak nem minden esetben, s nem mindenki számára a személyzet közül. Mert például egy oldalsó találatnál a tankvezető és az alsó géppuska kezelője esetleg megúszhatja, de a parancsnok és a lövész aligha. Ellenben egy elölről jövő, nem a toronyba csapódó belövésnél a parancsnoknak van némi esélye. Ha pedig a lánctalpat éri a lövedék, a személyzet ép bőrrel kijuthat a páncélkoporsóból. Persze, és ez nyilvánvaló, amikor a Lehen úti csata áldozatait szemléltem, e lehetőségekről nem volt még fogalmam. Nem is lehetett. Ott és akkor sokkal jobban lekötötte az érdeklődésemet a robbanások által szétszórt tárgyak tömkelege. Elsősorban is a fegyverek, főleg a pisztolyok és töltények érdekeltek, mert azok használható áruk voltak. Egy-egy jó állapotban lévő pisztolyért még kockacukrot is lehetett cserélni, nem is beszélve a kukoricagránátokról. Ez utóbbi készség értékét a halászatra való alkalmazhatósága növelte. A halnak ugyanis komoly értéke volt a faluban azokban az ínséges időkben. Más kérdés, hogy a halászatnak ez a módja komoly kockázattal járt, de hát akkor kockázatos volt az ágybanfekvés is. Mindezt sokszor és sokféleképpen végiggondoltam a Šumava hegyei között; mellesleg szólva volt időm a gondolkodásra, sőt a képzelődésre is, bár a kinti helyzet komolysága látszólag erre alkalmatlannak tűnhetett. Ám amikor az ember még fiatal, ugyanazt a helyzetet másként ítéli meg; egyszerűen nem érzi annak igazi súlyát. Nyilvánvaló, hogy magam is így voltam ezzel, mert szabadabb óráimban nem az elmúlás, nem a lehetséges háború közeli kitörése körül forgott az eszem, nem, egyáltalán nem ilyen gondolatok foglaltak le, vagy nem csak ilyenek. Sokkal többet foglalkoztatott az a kérdés — mint a seregben a legtöbb katonát —, hogy mi módon juthatnék valami jóféle harapnivalóhoz, nem is beszélve egy csinos, engedelmes asszonyféléről, aki nem kéretné magát órák hosszat, hanem készségesen eljátszadozna velem kettőnk örömére. S ilyenkor megint csak a jegenyékkel szegélyezett út jelent meg előttem, ahogy ott ültem az acélkoporsó belsejében, várván valamiféle parancsra. Azért az út, mert mielőtt iderendeltek volna a Šumavába dideregni és védeni a határt meg az országot, esténként rozoga kerékpárommal azon az úton zötykölődtem nagy lelkesedéssel és még nagyobb szerelemmel a Duna ártere felé, ahol egy matuzsálemi kort megért fűzfa alatt szép, fekete hajú fiatalasszony várt, ha el tudott szabadulni az ura mellől. Volt persze, hogy hiába ácso- rogtam a fűzfa alatt, nem jött, mert nem jöhetett. Ám amikor az időre nem kellett ügyelni — hogy milyen gyorsan múlik az a szerelem árnyékában! —, bőségesen kipótoltuk a korábbi mulasztásokat. E találkozások után jóleső kimerültséggel, már-már azt mondom: kiüresedve karikáztam az úton, szinte gondolatok nélkül. Feró bácsiék tanyájának magasságában