Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - Gál Sándor: Az út (vallomás)

tó is, amelyet egykor a kender áztatására használtak. A tó körül néhány fűzfa nőtt, meg pár rakattyebokor, továbbá sás, nád és buzogány. Vadkacsák is költöttek a sűrűben olykor. Az út jobb oldalán a községi legelő nyúlt le, közelebb s távolabb is egy-egy gémeskút jelölte a tehenek, illetve a juhok delelő- és itatóhelyét. A faluhoz közelebb eső részt libalegelőnek is használták; ezen a részen, főleg tavasszal, nagy volt a forgalom. Aki ma erre utazik, természetesen ebből nem érzékel semmit, hiszen már a legelő sincs meg. Részben feltörték, részben beépítették, vagyis ez a legelő már csak bennem létezik, s e mostani táj a másik hiányával teljes. Az más kérdés, hogy lényegében minden itt vette kezdetét, az egykori libalegelő szélén, a jegenyék takarásában. Tél volt akkor, ahogy már utaltam erre, s ezért, biztosan ezért, ma már tudom, az oroszok a tankokat mésszel fehérre mázolták. Megszámoltam akkor, ma is emlékszem pontosan, negyven tank volt ott a töltés mögött. Nem volt ebben semmi különös, semmi csodálnivaló, hiszen háború volt, s mi akkor már hetek óta e háború részeiként éltük napjainkat. A szomszéd faluban a németek, nálunk a ruszkik, ahogy akkor mondtuk. Így a tankok, amikor fehérre meszelve felsorakoztak a jegenyék árnyékában, csak a nap egyik látványát jelentették, semmi többet. Csakhogy az út jobb oldalán, alig másfél kilométerre a tankoktól, állt egy tanya. Talapkáék és Klucska Feró bácsiék tanyája, akik akkor — a háború veszedelmei miatt — bent húzták meg magukat a faluban, úgy, hogy a két nagy tanyaház üresen állt a senkiföldjén. Az oroszok legalábbis ezt hihették, s hitték is. De amikor a tankok megindultak az úton a Duna irányába, hogy átkarolják a szomszéd faluban lévő német egységeket, kiderült, hogy Feró bácsiék tanyája mégsem üres. A németek az éjszaka elfoglalták és egy páncéltörő üteget telepítettek a falak takarásába. És ebbe a csapdába a negyven fehérre meszelt tank szép lassan, mondhatni komótosan, belegördült. Szabad szemmel is jól lehetett látni, hogy az úton haladó tankok közül szinte egyszerre gyulladt ki három. A leghátsó, egy középen, s a legelöl haladó. A páncéltörő üteg ezt követően gyorsan és módszeresen lőtte szét a többit is, bárha azok igyekeztek felfejlődni a tanya ellen; ám a mély szántásban csak lassan tudtak manőverezni. A tanyában jól elrejtett üteg pedig a lassan mozgó monstre-célokat egymás után semmisítette meg. De nem valameny- nyit! Amelyek átvergődtek az út és a tanya között lévő mély szántáson, az üteget mindenestül beletaposták a földbe. De előbb több, mint harminc tank maradt az út és a tanya között húzódó, fölszántott földeken. Volt, amely teljesen kiégett, volt, amelyiknek csak a lánctalpa szakadt el, de egyébként ép maradt, volt aztán olyan, amelyet úgy találtak el, hogy lefordult a tornya. A rövid csata után — amelyre senki se számított — a megmaradt tankok visszatértek eredeti helyükre, a jegenyék árnyékába. Az út a csata után járhatatlanná vált. A szétlőtt és kiégett tankok eltorlaszolták, így a támadást nem ismételhették meg. Amikor mostanában erre járok, gyakran felmerül emlékezetemben az a délután, a tankok monstrumai, ahogy lassan haladnak előre, aztán a dörgés, a robbanások, majd a becsapódások nyomán felcsapó koromfekete füst, s a füst alján a felvillanó narancsszín lángnyelvek. Később láttam közelről a kiégett páncélroncsokat, a széthasadt páncéltesteket, s a bennük lévő, összeégett