Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - Gál Sándor: Az út (vallomás)
Gál Sándor AZ ÚT Szeretnék mindent pontosan leírni. Természetesen ez igen nehéz feladat ma, hiszen több, mint negyven esztendővel ezelőtti tájat — olykor közelebbit — kell felidézni magamban, bárha ugyanaz a táj ma is ugyanúgy létezik, mint azelőtt, csakhogy mégsem ugyanaz. Ebből következik, hogy a mai látvány, a ma róla alkotott élmény összehasonlítható ugyan amazzal, de mégsem értékelhető ugyanúgy. Ez, gondolom, természetes is. Mert az idő az előző tájat — amely, amiként ezt az imént is megjegyeztem: ugyanaz — másként őrizte meg. Meglehet, ez sem teljesen pontos megállapítás, de úgy érzem, megközelíti az akkori valóságot. Az akkori valóság pedig ugyanilyen mértékben közelíti meg a mait. Ebből következik, hogy csupán a kettő közötti történelemkép — és történéskép — más és más. Mint ahogy mi sem vagyunk azonosak például harminc év előtti önmagunkkal. Tehát az útról lesz szó, amely feltehetően — sőt bizonyosan! — a Dunára vitt le, s arról, ami szorosan az úton és az út két oldalán történt. Ám az is lehetséges, hogy e történések egy más időben és egy más úton is megestek. Vagy megeshettek volna. Az összefüggések keresése persze haszontalan és hiábavaló, de azért elvégezhető, mert kárát nem látjuk. Az egykor-volt történéseknek a mai úton persze nyoma sincs se égen, se földön, de azért ami akkor a valóságban végbement, nyomot hagyott, bennem például megmaradt az egész, s a részletek is, és ezek megközelítő pontossággal felidézhetők. Most ősz van, november, jó sűrű ködökkel, amelyeket szívem mélyéből utálok, szóval ősz van, s ilyenkor ez az új minduntalan elvész a szem elől; úgy tűnik fel, mintha a következő kanyar után semmi sem lenne — se út, se táj, csak köd, köd és köd. Aztán, közeledvén e semmihez, mégiscsak földereng, előtűnik a folytatás, s ez valahogy megnyugtatja az embert. Azonban abban a másik, korábbi időben, amelyről már szóltam, nem ősz volt, hanem tél. Az út — akkor még köves, nem aszfalttal burkolt, így ez is egyik különbség az egykori út s a mostani között — mélyedéseiben, kátyúiban zavaros hőié sötétlett, itt-ott jégcsipkés szegéllyel, de a jégcsipkék is sártól-latyaktól borítva. Az út menti árokpart külső oldalán akkor még délceg jegenyék álltak — mára mutatóban maradt csak néhány belőlük, ám ezek valahányan óriások —, s a fák sudarukkal már-már a felhőket súrolták. Igazán szépek nyáron voltak, főleg alkonyat idején, amikor a nap hanyatlóban volt már, s magas, megnyúlt koronájuk között átszűrődött az egyre tompuló fény. Közvetlenül az út mellett — bal oldalt — keskeny patak vezette el a tó vizét az egyik kanálisba, amely átszelte a mély, mocsaras disznólegelőt, s levitt egészen a Dunáig. Még távolabb, túl a patakon, ugyancsak a bal oldalon volt egy
