Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - Aich Péter: Ugrál az idő; Ildi (kisprózák)
Aich Péter Ugrál az idő az óra ott lógott az emberek fölött, számlapja, fekete volt, ötpercenként egy-egy vonás, de nem figyelt rá senki, a fiatal nő úgy ment el alatta, hogy őt észre sem vették, a mutató épp fölfelé indult, nekirugaszkodott és ugrott egyet, aztán habozott és hosszú pihenőt tartott, látszott rajta a feszültség, a tömör, öklelésre kész várakozás, sosem felejtem el, mondták később a szemtanúk, mintha minden először és egyetlenegyszer történt volna, szófoszlányok ketyegtek mindenütt, itt-ott kinyílt egy ajtó, s az óra tompán pendült, mintha elpattant volna egy rugó, a mutató megállapodott a kapaszkodó dereka alatt, a folyosón fehéren ment végig a fiatal nő, arca mozdulatlan és kifejezéstelen volt, tekintetét, úgy tűnt, föl sem emelte, a mutató talán túl súlyos, egyelőre nem sikerült megállapítani, valójában hány percet is mutat, félúton mindig elakadt, ki tudja, vajon fél percenként késik-e, vagy ugyanannyit siet, sosem felejtem el, mondták a fiatalok, amíg élek, el nem felejtem, áhítatosan hallgatták egymást, pedig valójában a morajba fúló mondatok csak önmagukról szóltak, s amikor megjelent a fehér tünemény, áhítatosan suttogtak az elhagyott szerelmesek, ha nem kattan a perc, talán megáll ő is az időben, féllábon a hullám taraján, de a mutató eggyel följebb ugrott, valódi szakasza felében, s a fiatal nő tovább lépkedett, a zaj egyre nagyobb lett, az emberek folytatták játékukat, az asszonyok gondterhelt arccal hadarták maguk elé gondjaikat, hangjuk recsegve egymásba olvadt, kinyílt egy-egy ajtó, majd becsapódott, a mutatónak most ugrania kéne, most talán visszakerül a helyére, de minden maradt a régiben, fél perccel előrébb vagy hátrább, egy férfi feszülten várt, miközben a szemtanúk leszögezték, hogy azt nem felejtik el soha és bólogattak, mert lám, az idő nem tréfál, holtpontjában is él, ezernyi lehetőséget nyújt, bár mindig az az egy következik, az az egy, mégiscsak elkerülhetetlen lépés, most válik el, milyen az idő súlya, szerettünk volna még egy kicsit együtt maradni, hallatszott messziről, ha elmerül a feszültség az időtlenségben, az idő is megáll talán, vajon emlékszik az óra az előbbi elernyedt ugrásra, a fiatal nő teste tökéletes harmónia volt, a mutató csusszant egyet, már lefelé haladt, de úgy látszik, túl könnyű, nem süllyed, mintha csak lebegne, jó lett volna még együtt maradni egy csöppet, hallatszott messziről, az öregasszony fölsóhajtott,
