Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - Csóka Ferenc: Akik magukévá tették az eszmét (novella)

vonalú orrán, erőteljes, szakállas állán, befurakodott a ráncos homlok mögé, majd az undorító érintéstől verejtékben úszó bőrfelületet odahagyva, erőszakosan megtapadt az acélkék szemen. Engedetlenséget, ellenszegülést keresett, de csak ürességet látott, szoborszem-ürességet, melybe szinte beleszédült. Elégedetten elvigyorodott, majd nesztelen macskamozdulattal közelebb lépett hű szolgájához.

— Hogy s mint vagy! — kérdezte riasztóan negédesen.

A Végrehajtó ajka nehezen mozdult. Megbénult a csömörtől, ha a Főpap előtt állt. Csupán az agya járt szüntelenül. Illatos tavaszi rétről és egy dagadó keblű leányról álmodott, olyanról, aki cseppett sem szemérmes.

— Egy nagyszerű világban csak jól érezheti magát az ember! — törtek elő torkából a megfelelő szavak.

A Főpap fel-alá járkált előtte. Földig érő köntöse hosszú, egyenes sávban szép tisztára seperte a márványkövezetet. A Végrehajtó óvatos elégtételt érzett. Szeme hűségesen követte a dölyfösen sétafikáló nagyurat. Milyen csodálatos teremtmény is az ember! — elmélkedett önmagán gúnyolódva.

— Nincs veszély, melyhez hozzá ne szokna, ha az állandó ... Alapállapottá válik, s ebből egyszersmind unalmassá is ... Igazi félelmet akkor érezne, ha a Főpap hirtelen szorsan eléállna, s kedves, szeretetteljes csókot nyomna az arcára! Settenkedései, lélekpusztító játékai már nem hatottak rá különösebben. Aztán azon gondolkodott, mi lenne, ha leszúrná a Főpapot. Mit érne el vele? Másnap új hatalmaskodót ültetnének a helyébe azok, akik az ő hülyeségeiből élnek és tollasodnak... És ha nem? Ha felocsúdna a nép?! Hőssé avatnák! Csakhogy mi értelme hősnek lenni? Majdan, új meggondolásoktól vezérelten úgyis kétségbe vonnák tettének hősi voltát ... Belharcokban igencsak foszlékony a hősök dicsősége ...

A Főpap kígyósziszegése hozta vissza a valóságba.

— Amióta ismerlek, jól végzed a munkádat.

— Igyekszem. Éltet a hit! — vágta rá lelkesen.

A Főpap szemében lenéző önhittség villant, aztán váratlanul megmerevedett az arca.

— Szűz kellene ... — suttogta. A Végrehajtó hátát veríték lepte el. Erre nem számított. Amaz folytatta: — Népemnek vízre van szüksége! Ki kell engesztelnünk az Esőistent! Tehát: két napon belül itt legyen a lány! Mondanom sem kell: ne keresse senki!

A Végrehajtó nem tudott úrrá lenni elképedésén. Akaratlanul buggyant ki a száján:

— Száz éve volt utoljára emberáldozat...

A pap hangja dühösen csattant.

— Hallgass! Ki vagy te, Végrehajtó vagy Főpap? Majd szólok, ha a véleményedre leszek kíváncsi.

— Bocsáss meg, uram! Csupán végtelen bölcsességed iránti csodálatom mondatta velem e szavakat... — rebegte ijedten a Végrehajtó, mintegy korrigálva a balga mondat hatását.

A Főpap megbocsátóan tette vállára a kezét.

— Ne felejtsd, két napod van ... — lehelte szívremegtetően atyai hangon, majd mint valami túlvilági lélek, kisuhant a teremből.