Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - Hajdú István: A kutyákról és másról (elbeszélés)

benne biztos, nem folyik-e valami a lábszáramon. Aki bántott ezek után, a szeme közé zúdítottam: vizet, kölnit, levest, hamut, szavakat (működjön a fantáziád szabadon).

Icuka tanító néni mást sem tudott, nem is sejtett. Ha tudott volna, biztos, hogy megidomít egy kicsit a varacskos fütykösével. Én meg biztos bele harapok abba a varacskos csuklójába. El sem engedtem volna, míg nem kezd könyörögni. A diák mint nyáladzó buldog.

Icuka tanító néni nem sejtette, mennyire kutyabarát a mi Dogs együtte sünk. (Orgona, gitár, dob.)

Az egyik dobon nem volt bőr — nem szólt. Bőr kell. Boltban drága, csinálni kell. Miből? Allatbőrből. Milyen bőr a legjobb? Kecske vékony, tehén nagy, ló rúg, macska kicsi. Kutyabőr az ideális. Pászol a nevünkhöz is. Legeslegjobb az állatorvos farkaskutyája. Lesz bőr a vén szivaron, meg bosszút állunk a sok jelentgetésért. Puskáztuk a verebeket, néha villás- farkút is (mint minden falusi gyerek), ő meg biciklivel kergetett, ha utolért, megvert, ha nem, feljelentett. Olyan gyorsan tekert a biciklin, hogy röptében elkapta a Diobolót. Elcsalogattuk kutyáját az oroszlánbarlang- gunkba. A nagy fűzfa alatt volt. „Psz, gyere, psz.” Cs., Közép-Európa legszadistább gitárosa, azonnal vállalkozott a gyilokra. Egy nagy fejszével vágta kupán. A kutya feje kettényílott, a vékony erecskékből vér csurdo- gált. Fura véres fogóra emlékeztetett. Sutyiban hánytam az utálattól. Nyú- zás. A technológia otthonról volt ellesve. (Akkoriban minden család tartott nyulakat is.) Két lábánál felakasztottuk, dög nehéz volt, azt hittem, hogy a szétnyílt fogó az orromba kap, és kitépi.

A bundáját végigmetszettük talpaitól a farkáig, végig a hasán, mellső lábain. Jó erősen megfogtuk, és szőrőstül-bőröstül húzni kezdtük. Serce- gett, mint amikor nylont dörzsölünk össze. A kántor fia misét mondott a művelet közben. Gyújtott gyertyát is. A tetemnek egyszerűen levágtuk a fejét. Pácoltuk, cserzettük a bőrt, majd a dobra feszítettük. Szólt, mint az ágyú, körbe a dobokon szőrcsimbókok lógtak, de az minket nem zavart. A közönséget sem, pedig ahányszor a dobos ráütött, irdatlan bűzt lövellt ki magából. Ez volt szegény állat bosszúja. Ha hinnék az inkarnációban, az a gyanúm, kutyának születnék. Harapósnak.

Icuka tanító néni pirosra tapsolta a tenyerét a fellépésünk után. Ha tudta volna, biztos táncol a fütyköse. Ha majd valamikor több bátorságot gyűjtök, megírom a dokinak, hová tűnt a kutyája, hiába kereste, hiába siránkozott, panaszkodott, fenyegetőzött, kutyája földi maradványai a fűzfa alatt pihennek, öt lépésnyire a fától, a templomkereszt irányában. Megadtuk neki a végtisztességet. A tanító néni nem tudott erről a kegyetlen, szadista gyerekcsínyről. (Nem tudom, hogyan indul ez a folyamat. Már a gyerekben benne van a kegyetlenség és a szadizmus magja. Ösztönösen kegyetlenkednek, nemcsak állatokkal, hanem más gyerekekkel is. A gyengébbet megverik, a „pápaszemes kígyó” szemüvegét összetörik, a „dagi- nak” ellopják a tízóraiját, a „gebét” megtömik, a copfokat húzogatják, rosszabb esetben levágják, egymást fához kötözik, kiszurkálják a babák szemét, felkoncolják. Valószínűleg a nagy kegyetlenség korszakából maradt ez génjeinkben, amikor az emberek még dorongokkal kergetőztek, fejbe kólintgatták egymást, nyers húst ettek — furkós jog uralkodott.