Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - Hajdú István: A kutyákról és másról (elbeszélés)
Felnőtt korunkban ma már visszafojtjuk ezeket az indulatokat, bár más síkon ugyanolyan kegyetlenek és szadisták maradtunk, mint őseink.) Krízises, előrejelzett időben a kutyák sokat ugatnak — amiben szinte hangáradatokat, skálákat s benne rejtett nüanszokat lehet felfedezni. A csoportos kutyakoncertínók is érdekesek. Van alaphang — többnyire mély hangú, nagy testű, vén (bernáthegyi, dog, farkas) a falka élén álló kutya. A többi hangot a kisebb testű állatok ugatják, a kottát a pincsik és a korcsok forgatják. Jó tanács: NE KÖZELÍTS! Miből és miről szólnak a kutyadalok? A kottákban le van írva, sajnos nagyon vigyáznak rájuk, nem tudtam hozzájutni a dalszövegekhez. Megfigyeléseimre szorítkozva csak annyit tudok biztosan állítani, hogy nagyon sok függ a kotta színétől. Változó hanglejtés, vadabb vagy teljesen áhí- tatos vonítások. Kottaszínek: kék, szürke, fekete cirádás, barna, vörös. Sikerült azt is megtudnom, hogy a műveket nagy, okos, vén dobermanok írják, akiket gondosan őriznek a vérebek. Kiváltságosak, mindenből a legjobbat kapják. Ebből arra következtettem, hogy bizonyos kasztrendszer is uralkodik közöttük. Valakinek nagy, ízletes velős csont jó sok hússal, van, akinek csak kutyagumi. Visszagondolva állatkínzó kegyetlenségeimre nem érzek megbánást vagy lelkifurdalást. Önhitegető álszenteskedés lenne, ha azt írnám, hogy bizony elmegyek minden évben a dobkutya sírjához, viszek pár velős csontot, odarakom, és egy percet szentelek emlékének. Hazudnék akkor is, ha azt írnám, álmomban még mindig kísért a sok lelövöldözött veréb, kiszedett madárfészek, nyúzott egér. Nem jár vissza kísérteni semmi, álmom nyugodt, ha csak a macskák párzási orgiáira nem riadok fel. Valószínűleg az állatbarátok szadista őrültnek titulálnának. Látom a kutyusukat dédelgető vénkisasszonyok arckifejezését. Látom a madarászok ökölbe szoruló kezét, akik pontosan etetik-itatják pintyőkéjüket, nem ismerve időt, embert, ha pintyőkéjük nem tojt, netán megfázott, vagy éppenséggel szomorú. Ezeknek az állatbarátoknak üzenem: „Gondoljatok arra, mennyi legyet és szúnyogot csaptatok már agyon vérre menő rosszindulattal, elhomályosult aggyal, csak azért, mert zümmögnek és csípnek. Gondoljatok arra, mennyi disznót, tehenet, marhát, csirkét ettetek már meg bármiféle lelkifurdalás nélkül, csak azért, mert korgott a gyomrotok.” Egy kis benyalás: Én is szeretem az állatokat! Egy kis más: Az embereket is! Azt hiszem, eleget írtam már a kutyákról ahhoz, hogy rámutassak arra a párhuzamra, ami emberi társadalmunkat és a kutyatársadalmat némiképp összeköti. Most, hogy kihúztam a gépből a papírt, és kinéztem az ablakon, látom, hogy kutyakoncertre gyülekeznek. Lakásomban nincs diófa szekrény, sem furkósbot, vagy benzinespalack. Mégis úgy érzem, lesz elég bátorságom, hogy borítékozzam, megcímezzem, és kilépjek bátran a posta felé feladni írásomat.
