Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Dusza István: A modellező regényíró (Duba Gyula: Aszály)
Dusza István Tényleg. Mi történt volna, ha Duba Gyula, mondjuk, a kamasz Gál szexuális görcseinek közhelyes líráját amolyan igazi „dubás“ szatírával írja le? Nem tudom, mert nem vagyok Duba Gyula. Ennek az intim élményekből eredeztetett fikciónak és történelmi dokumentumokkal (vagy áldokumentumokkal?) gazdagított falusi tablónak az alakjai egyenként korántsem olyan szánnivalóak, mint ha a nem létező - éppen ezért csak néptribunok és politikai vezérek kitalálta - közösségi erkölcsöt kérjük számon. Élni akartak. Gál apja ugyanúgy, mint Králihuba Jenő. Élni akart a vallását „megtagadó“ Gál Boldizsár is. Csak hát olyanok ezek az alakok, hogy igazából nem vállalják önmagukat. Vagyis, amit cselekednek, azt sem ők cselekszik, hanem a történelem politikai csapásaként fogják fel. Mert ebben a regényben is olyanok az alakok, mintha az előre választott sorsot lezáró halált is tragédiának fognák fel. Példaként említem meg Gál Boldizsár kínzatások után tett „gyáva“ gesztusát. Egyetlen aláírással „lemond“ vallásáról. Majd Gál István, a főhős apja ugyanezt teszi nemzetiségével. Gondoljuk csak el! Nekünk mindig mindenáron csak a halál az alternatíva? Nekünk mindig magunkra kell válallni a kegyetlen politika bűneit is? Boldizsár nem akar gályarab lenni. Feltétlen azt jelenti ez, hogy lemondott hitéről, vallásáról? Ha az ember valamit tesz, akkor tudatosítsa, hogy milyen erős az az erőszak, amely erre kényszeríti. Bevallom, szeretem a hősöket, de az életben maradott hősöket jobban. A halott hős önmagáért hős. Amíg nem árulok el másokat, addig az ilyen bűn magánügy, s tudatos cselekvéssel, vezekléssel helyrehozható. Csak hát mi inkább megdöglünk az egyetlen és végzetes rohamban, ahelyett hogy a testi és lelki fájdalmat vállalnánk a győzelem reményében. Gál István „reszlovakizálása“ feladása a magyarságának? Az ősei földjéhez, sírjaihoz, házához ragaszkodott, és ezzel nem adott igazat a romlott politikai hatalomnak. Csak hát szeretnék már olyan hőseivel is találkozni a „szlovákiai magyar regénynek“, akik másképpen fogják fel önmaguk sorsát, és nem őrülnek bele, nem lesznek öngyilkosok. Persze ez a vágy a nekünk sugallt erkölcsi modell szerint főben járó bűn. Az Aszály hősei is ilyenek. Belepusztulnak sorsukba, vagy éppen gazemberekként jelennek meg. Egyedül a főhős - Kisgál, Gál - tetszik semmilyennek. Időnként vére, máskor tudásvágya, a kettő között a barátai és szülei befolyásolják. A fennmaradó éleiét a református pap irányítja, aki tudj’isten miért: agglegény. Persze, ha az író azt állítja róla a fejezet címében, hogy káplán, akkor megértem. Csak ez a fura kettősség - református lelkész és katolikus segédlelkész- nem tetszik nekem. Akkor sem, ha az egyik harangozás után palást helyett reverendát ölt. Sic! így születik meg lassan az, aminek megteremtését Fábry Zoltán esztétikai mítosza erkölcsi kötelességévé tette a csehszlovákiai magyar írónak. A cél és az eredmény attól sem lesz „modern“, de még csak „posztmodern“ sem, hogy szervetlenül, puszta külsőségként (formáról az Aszály esetében túlzás lenne beszélni), a tartalomtól független eklektikus szerkesztéssel, az idősíkok szándékos keverésével törekszenek erre. Duba a történelmi Időt igyekezett megragadni egy magyar falu életében, de csak a tényszerűség töredezettségét és a visszaemlékezés korlátait közvetíti. Neorealista regényének számos gyökere a népiességig nyúlik vissza. Erre az
