Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Dusza István: A modellező regényíró (Duba Gyula: Aszály)
A modellező regényíró tából szemlélné. Mindez természetesként fogható fel, ha figyelembe vesszük a „szlovákiai magyar regény“ modelljét. Annak ez felel meg, és nem a történet, a cselekmény fabulációjának természetessége, a történelem idejének és a jelennek a lelkekben élő szövete. A csehszlovákiai magyar falu már régen nem hasonlítható össze mondjuk a dél-amerikai falvakkal. Míg ott a történelmi múlt erkölcsi kódként eleven erővel hat a megőrzött mítoszokban, itt a lélek mészárszékévé változott politika epusztította azt. A mítoszok felejtésével kezdődött ezeréves európai kálváriánk. így az Idő ilyetén való megragadására tett kísérlet legfeljebb formai és stílusbravúrokkal lehetséges. Persze ehhez elengedhetetlen kellék a fikció. Az első rész mottójául választott Borges-idézet, amely a dél-amerikai író Az idő újabb cáfolata című esszéjéből való, közvetlen asszociációra késztet. Erre az idő-kérdésre a legtelj-esebben megfelelő Márquez-regény, a Száz év magány a - Duba által is megragadhatónak vélt - történelmi időt az emberek mindennapjait működtető mítoszokkal szőtte bele a regénybe. Vagyis nem írói „mesterkedés“ révén kerül a történelem - a múlt - az emberek regénybeli jelen idejébe, hanem eleve természetes módon a lelkűkben él. Lényeges különbségnek látszik az is, hogy Duba a regényhősök lélekrajzát valamiféle mikroszociográfiával helyettesíti. Éppen ezért mindvégig kifelé beszél a regény alakjainak lelkivilágából. Világosan látszikrhogy az átfogott tíz esztendő regényidejében a történelem, illetve a „már történelem“ igencsak a szépprózán kívül eső műfajok átemelésével jelenik meg. A múlt mint atagyarmati történelem a tényirodalomnak, a krónikának, a parasztszociográfiának, a családi dokumentumoknak és a konkrét élményeknek az ügyes keveréséből alkotott részekből áll össze, az igencsak sovány cselekményt dúsítva fel. így olyan a regény, mintha a szerző a magán- és a közösségi történelmet illusztrálná a fabulával, amely önmagában érdektelenné válna. A katonai ki- és bevonulások, a határ ide-oda tologatása, a faluközösség életének kívülről irányított történései, az ezekhez alkalmazkodó vagy nem alkalmazkodó emberek életének ilyen felfogású elmesélése önmagában nem is adhatna szellemi - uram bocsá’ - művészi izgalmat. Ez a történet így maga az élet, vagyis maga a közhely. Az író azért író, hogy ne az életet „modellezze“, hanem műveket írjon. Ezért is fontos részeredmény, hogy Duba Gyula ebben a regényben a bedolgozott tényirodalmi műfajokkal tudott mindvégig érdekes - nemcsak olvasáslélektani szempontól lebilincselő szövegeket írni. Ebben az esetben a legkevésbé érdekel, hogy mi a falu „bizalmas konkrétumai“ közül a valóságban is létező, és melyik az író tolla alól kikerült fiktív „tényanyag“. Sokkal fontosabb Duba Gyula szociografikus prózája, amely izgalmasabb sorsokat, drámaibb és tragiku- sabb nekifeszüléseket „ábrázol“, mint a történelmi és sorsregénynek is tekinthető szöveg alaptörténete. A regény egyik fejezetében az alábbiakat olvasva felébredt bennem a vágy, hogy Duba Gyula szatirizáló, ironizáló vénáját egyszer „szlovákiai magyar regényben“ is működni láthassam: „A Gálok ideje - a nép ideje - a halál árnyékában és az erőszak jegyében telt.“ Talán ha majd nem fogjuk fel annyira tragikusan egyedinek európai sorsunkat, és nem akarjuk mindenáron a világ legtragikusabb sorsú nációjának feltüntetni magunkat, akkor majd igazán eltávolodhatunk tragikus életérzésünktől.
