Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Szörényi László: Alvinczi sírja (elbeszélés)
Alvinczi sírja gyanúba vehető levéltári állagát, de mindenekelőtt jöjjön el velem a Bécs Tanács Központi Halotti Nyilvántartójába. A ronda külvárosi házba alig akart beengedni a portás, mikor bevallottuk, hogy nem a nagyapa sírjáról van szó, hanem egy elég régi halottról, végül mégis elállt az útból, és mondott egy nevet és szobaszámot. Joviális, robusztus, stüszi-vadásznak öltözött Herr Dr. Ing. fogadott minket, és gyanakodva helyet mutatott. Borúja csak akkor fordult tüchtig ügybuzgalommá, amikor közöltem vele, hogy nem akármilyen közmagyar sírját keressük, hanem egy császári és királyi valóságos belső titkos tanácsosét, akinek a Felség 1917-ben - tekintettel vezéri származására - még a felül nyitott hercegi korona használatát is megengedte. Azonnal kirúgta a hivatalsegédet, aki a gyermekjátszóterekre vonatkozó, jövő negyedévi tervet hozta volna elé - sajátos gondolatkapcsolással ezek gondja is a fő temetőkertészre tartozott. (Eszembe jutott egy 1981-ben, Firenzében látott plakát: játékos gyermekek ugrándoznak zöld gyepen, alattuk fölirat: „Éget- tesd el magad, nekünk is szükség van a temetők által elfoglalt zöldterületre!“). Maga elé húzott egy listát, és körbetelefonálta a fennhatósága alá tartozó tizenhét temetőt. Az eredmény - sajnos - nemleges volt. - Uraim! - fordult hozzánk lemondón. - Sajnos, nem tudok válaszolni a kérdésükre. A temetőim a nyilvántartásukat átvitték számítógépre, de a feldolgozás még folyik, holnap külön be kell telefonálnom a központi komputeres nyilvántartóba, ahonnan az adatfeldolgozás jelenlegi szintje mellett csak egy-két héten belül remélhetek választ. - Megköszöntük fáradozását, és elkullogtunk. A lépcsőn egyszerre csak ezt mondta nekem Péter: - Te, ez most indulna ebédelni. Menjünk vissza, és hívjuk meg egy sörre!- Nem uraim, nem megyek önökkel sörözni! - volt a szélesmosolyú válasz. - Egyébként indulok ebédelni, hadd kérjem meg önöket, ha kedvük van, tartsanak velem! - Gyors fejszámolás után, kényszeredett bájmosollyal csatlakoztunk hozzá. A továbbra is zuhogó esőben egy közeli kínai étterembe tértünk be. A sovány és teljesen kínai pincér lángoló levest ajánlott, majd hatféle mártásban forgatott csirkét, effélét. Étlap nem volt, egyre növekvő aggodalommal faltuk a kiváló ge- zemicét, legföljebb itthagyom zálogba Pétert, hazaugrom valakitől tarhálni. A mérnök úr kedélye kibontakozott. - Egyszerű sírásóként kezdtem - mutatta is lapáttenyerét -, de feleségem, ez az áldott asszony, akinek ma butikja van Mödlingben, mindig biztatott, hogy tanulj csak tovább, Ludwig, és látják uraim, ma itt vagyok! Röviden összefoglaltuk neki a keresett halott curriculumát, csak attól riadt meg kissé, miközben udvariasan bólogatott, hogy Szemere „csendes éjfeleken tán látja is a nyergelő kurucokat mély sírjából“ - ahogy Krúdy írja-, de azután sietve leszögezte, hogy ő csak az embereket akarja szolgálni, és odaadó híve a népek barátságának, hiszen minden halott egyforma. Majd sietősen elköszönt, és otthagyott bennünket. Borúsan rendeltünk még egy kávét, majd a számlát kértük. A szolgálatkész kínai csak a kávékat számlázta; csodálkozásunkat azzal oszlatta el: - De hiszen az az úr, aki az előbb elment, már rendezte a számlát!
