Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Z. Németh István: Feküdj végig a csillagokon (elbeszélés)
Z. Németh István Most, most kéne egy nagyot kiáltani, de csak azt suttogom, hogy mehetünk, sietősen zárom az ajtót, s nem bírok ránézni arra az arcra, amelyet hetekkel ezelőtt még úgy szerettem. Hívom a liftet, érzem, hogy néz, talán őt is bántja a dolog, vagy talán nem ért semmit, és én már nem tudom sajnálni őt, sem magamat, sőt magamat kiváltképp utálom, végre itt a lift, beszállunk, és én érzem, hogy nem tudom már visszatartani, hogy újra és újra kikéredzkedik belőlem. Hiába szorítom össze a fogaim (most vagyunk a negyedik emeletnél), mint a sírás, úgy csuklik ki belőlem ez a pár nevetséges szó, amit vállához hajolva suttogok, vagy ordítok, nem tudom, de kint van, világot látott, a doktor bácsi most vágja el a köldökzsinórt... Jól van, egészséges gyermek! Négy kiló.- Már nem szeretlek, Roxána!- Nem szól semmit. Nagy döccenéssel megáll a lift, s mi megyünk egymás mellett, mint két beprogramozott bábu, közben fénysebességgel távolodunk, majd egymás felé rohanunk, s mindketten megsemmisülünk az összeütközésben.- Már nem szeretlek, Roxána! - susogják a fák, s én csodálkozva csóválom a fejem, ők nem voltak a liftben, honnét tudják, mit mondtam az előbb. Lopva az arcára pillantok, de mintha üres színpadot néznék, a cselekmény a színfalak mögött játszódik. Az utca kihalt, nem is érzékelem a külvilágot, automatikára kapcsoltam magam, a lábaim visznek, mert megparancsoltam nekik, idebenn fojtó üresség tátong, mert nem tudom megparancsolni neki, hogy újra tartalommal, izgalmas célokkal vagy akár halovány remény-porszemcsék- kel töltődjön fel. Nem szeretlek! - ez van írva a büszke várakként sorakozó panelszörnyek szürke oldalára, a feldöntögetett szemeteskukákra, a fák letépett kérgére, a szembejövő polgárok unott képére. Pont a lényeget hallgattuk el magunkból, s a normák szerinti gesztusokat emeltük létünk felszínére, istenné tettük őket, megtömtük velük találkozásaink képtárait. Nem hazudtunk, de nem is mondtunk igazat, és most sem kellenek a szavak, a hétköznapokkal teleszurkált közeljövő már itt ólálkodik a közelünkben, talán már körbe is hordozta a véres kardot, mert a háború elkerülhetetlen, ez majdnem biztos. Azon kapom magam, hogy dúdolok, azonkívül melegem van, és előbb majdnem kiléptem egy teherautó elé. És kissé, bár félek bevallani, zavar, hogy Roxána nem kapott utánam, nem fogta meg a karom, mint néhányszor kTjzös sétáink alkalmával, amikor otthagyva a valóságot, a dimenziók hűvös sugárútjaira lépve veszélybe kerültem.- Már nem szeretlek, Roxána! - ordítja egy alig egyéves gyerek a kocsiból, anyja rám néz, megértően bólint, s már el is haladtak mellettünk. Hirtelen egy vers két sora jut eszembe. Se címét, se íróját nem tudom már, hónapok ködéből nyilall belém, az is lehet, hogy én találtam ki, csak elidegenedett tőlem... ......te, ki a napfénnyel vagy rokon, F eküdj végig a csillagokon...“ ízlelgetem a szavakat, közben ismét erőt vesz rajtam valami félelem, kedvem lenne bedobni a kirakatokat, fára mászni, kiölteni a nyelvem a szembejövőkre. Valahonnan keserű, szürke füst csapódott le, olyan élvezettel szívom magamba, mintha azon a megálmodott réten lennék, amiről Roxánának (szándékosan?)
