Irodalmi Szemle, 1990

1990/10 - Hajtman Béla: Miserere (elbeszélés)

Miserere

A szovjet típusú egyelemes kisrádióból recsegve szól a kórusmű. Csapkodom, hogy szóljon. A zólyomi gyors végigzakatol agytekervényeimen. Kisagy. Végállomás. Nem megy tovább. Még utoljára felrecseg.

Kodály 1903 szeptemberében, harmadik zeneakadémiai éve után fejezte be ezt az 50. zsoltár szövegének első részére írt, latin nyelvű kompozíciót. Máig kiadatlan, sőt a szerző életében el sem hangzott. Nem tekinthető kiforrott alkotásnak, bár felépítése biztos kézre vall.

A műanyag szerkezet darabokra hull.

6.

Apa kihozott a neonvilágból. Félek a hentestől, ha tiszta köpenyben van. A főorvos bácsira emlékeztet. Ha véres, megnyugszom. Újra kiságyikómban feküdhetek. Megint kotorászhatok Anya ékszeres dobozában. Most nincs benne az a sárgás, fényes karika. Nincs itthon Anya. A zsebemben maradt egy orvosi cédula. Kibetűzöm: M-i-s-e-r-e-r-e. Nem értem, mit jelent. Lehet, hogy Meserere. Rere-mese. Az öregember ágya alatt találtam meg. Neki állandóan büdös volt az ágya környéke. Aztán elvitték. A cédulát megőrzőm. Bátyustól megkérdem, mit jelent ez a szó. Könnyebben elalszom, ha megfogom a néni ölében fekvő szakállas bácsit. Bácsi, te vagy a Krisztus, hiányoztál nekem. Most újra jó, ígérd meg, hogy mindig velem maradsz.

Régóta készülök írni egy karmesterről. Egy karmester hétköznapjairól, koncertjeiről. Az én főhősöm egy önmagáról megfeledkezett, csak a művekben élő, szórakozott dirigens lenne, aki az előadásokra elfelejt felöltözködni. Ruhátlanul vezényli a darabot. A zene önkívületében sem a zenészek, sem a közönség nem érzékelnék főhősöm meztelenségét. A művészet ereje, hatása senkinek sem irányítaná elkallódó figyelmét csupasz fenekére, vagy a zenészek esetében „másodpálcájára“. Elbeszélésemet úgy folytatnám, hogy a műértő és -élvező közönség koncertről koncertre nagy ovációval fogadná főhősöm kimerítő munkáját. Elbeszélésem csattanójához közeledvén úgy is görgethetném a cselekmény fonalát, hogy az olvasókból megrökönyödést váltson ki, de sem megbotránkozta- tót, sem meglepetésszerűt nem agyalnék ki. Márpedig az olvasó könnyen ránevelődik, szinte várja az olcsó csattanókat. Nos, a karmester véletlenül ruhában vezényel. (Hiszen szórakozott ember, nem mindig meztelen.) Attól tartanék, hogy olvasóim olcsó poénvadászra lelnének bennem, akitől csak úgy csattannak a lövések (az úgy fokhatározó), pedig ezt nem szeretném. A karmester ugyanúgy osztatlan sikert ér el ruhában is, mint anélkül, mert jó a zenekara, jól vezényel. Az már a képzeletem kusza szerteágazódásában rejlene, hogy miként folytatnám a cselekményt. Az untatással, ismétlésekkel feszültséget érnék el. A csattanókra kiéhezett olvasó már-már művem széttépését, agyontaposását mérlegeli. Monoton, egyoldalú hangvételemmel az olvasómnak megadnám azt a lehetőséget, hogy elbeszélésem olvasása közben gondolataiba merüljön, és szellemi kalandra induljon. Hogy csalhatná meg feleségét, kivel, vagy egy frissen hallott politikai eseményt forgatna le agyában, esetleg egy más elbeszélés jutna eszébe és felelevenítené cselekményét. Ha ezt sikerülne elérnem, akkor elbeszélésemet siker koronázná. Ez azt jelentené, hogy főhősöm annyira jó ru-