Irodalmi Szemle, 1990

1990/10 - Hajtman Béla: Miserere (elbeszélés)

Hajtman Béla

kulcsolt kezét látom. Szigort parancsoló homlokráncai megtorpanásra késztetnek. Anya, Mama, Bátyus, Jóska bácsi és fia mozdulatlanul, összekulcsolt kézzel állnak az öregasszony ágya előtt. Hörög vagy csuklik? „Mit csinál Mari néni?“ - kérdezem Bátyustól. Apa homlokráncai csendre, fegyelemre utasítanak. „Haldoklik.“ De akkor miért nem segítünk rajta, miért nézzük őt ilyen mamlaszon, és hogyhogy haldoklik, kinek jelentette be? - kérdezném, de Apa ráncai nem engednek megszólalni. Miért kell nekem ezt nézni? Bátyus, mintha meghallotta volna belső kérdésemet, fülembe súgja. „Akartam, hogy lásd, milyen szenvedés árán kerülünk a másvilágra, és most menj biciklizni.“ Büszkén ülök a kétkerekűmre, a felnőttek beavatottjaként láttam Mari néni haldoklását. És milyen jó még nem felnőttnek lenni!

Akkor a tizenkettő közül egy, a kit Iskáriótes Judásnak hívtak, a főpapokhoz menvén, Monda: Mit akartok nékem adni, és én kezetekbe adom őt? Azok pedig rendelének néki harmincz ezüst pénzt. És ettől fogva alkalmat keres vala, hogy elárulja őt.

(Máté Evangéliuma; 26, 14-16.)

Az én mesternőmnek nagy didije van. El-elgondolkodom a szavak hangulatán (mire jó az áramszünet?). Állnak a gépek, egy-két pihenni nem tudó idénymunkás mossa az üzem udvarát. Didi, mell, csöcs, cici, kebel, ütköző, Milex, duda, folytathatnám még, ha nem szenvednék szinonimaszegénységben. Másképp mondod, de ugyanúgy érzed. A magyar nyelv gazdagabb, mint érzelmeink. Nem hiszem, hogy érzelmeinkkel gazdagodik szókincsünk. Úgy hiszem, szavaink hangulatával, jó hangzásával próbáljuk fedni silány érzelmeinket. Ugyan már? Hülyeség! Ezeket a sorokat azért írom, és pont így, mert önmegtartózta- tom magam. Dudálhatnékom van. Tü-tü. A ruganyosán kemény didi híján, toliam hegykattintóját nyomogatom. Le- föl- ki- be. Kitt-katt. És ez a valóság.

A csehszlovákiai magyar költőnek gyerekestül megérkezett a felesége. Mézesmázos udvariasságommal elértem egy gazdag ebédet a KEH étkezőhalljában. A feleség sorjában elmesélte napi teendőit. Beszámolt kisfiúk viselkedéséről. A rántott ponty befalását úgy próbáltam ütemezni, hogy ne látszódjék, szálkástul eszem. Megtanultam a szálkát lenyelni. Ez az éhség díja. A kisfiú tágra nyílt szemmel nézte kortyolásaim gégevibrálását. „Apu, te már nem szereted a sört?“ Cinkosan felém hunyorítva kibökte a „most nem kell“-t. A feleség kimérten körbetapogatta a szalvétával a rúzsos száját, és békés nyugalommal végignézte, hogy kortyolja költő ura a lónyállá melegedett citromos üdítőt. Cserébe az ebédért késő délutánig a kisfiúval végigfogócskáztam a fesztiválváros összes parkját.

Szeretlek, biztos mondtam már, de azért még mondom. Kívánlak, még akkor is, ha bőröd elaszad, ha melled lelohad, feneked szétfolyik, hátad meggörnyed, fogaid megszuvasodnak, hajad kihullik, szád megcserepesedik, agyad elborul, szeretlek, biztos mondtam már, de azért mondom, mondom.