Irodalmi Szemle, 1990

1990/10 - Hajtman Béla: Miserere (elbeszélés)

Mi ser u re

ban, aki az éjjel bepisiltél, vagy te, szemüveges fehér. De hát ők nincsenek is itt. Hova hoztatok? Apa, miért engedted? Miért hagytad, hogy idehozzanak?

Jön egy fehér ellenség. Leköpöm, ha hozzám ér. „Mit szepegsz, kicsike? Most aludni fogsz." Vedd le azt a búrát a fejemről! Csöpög a méz, szóródik a por. Neon, ne-on.

A padlásszoba erkélyéről a házinénit látom a betonkockákon talpig feketében közeledni. Férjét gyászolja. Még ideköltözésem előtt meghalt. Csak feketében látom. A mogorva asszony sosem jön fel hozzám. Szobaajtaját mindig maga után zárja. Kulcsforduláskor lopakodom a konyhába. Kerüljük egymást. Nincs közölnivalónk. Tegnap vacsorám fogyasztása közben nyitotta rám az ajtót. Az asztalhoz ült, és tejet öntött magának. Vártam, mikor szólal meg udvariaskodó köszönésem után. A szájához emelt üvegpohár élénken kiütközött feketeségéből. Gyorsabban majszoltam sonkás sajtomat, hogy minél hamarabb bérbe kapott szobámba kerüljek. Az utolsó falatok kapkodó lenyelése közben szólalt meg: „Mit kerestél az öregnél? Mondtam, hogy ne tedd be hozzá a lábad. Megtiltottam, hogy figyelembe vedd! Megzavartad a nyugalmát. Téged követel. Lépéseidet. tekintetedet keresi. Jegyezd meg, hogy nincs semmi keresnivalód nála. Ha még egyszer rajtakaplak, elmész innen! Értetted?" Érdes, fenyítő szava még most is fülemben zeng. A tejet kiitta, és feketesége - magyarázkodó válaszadásra sem méltatva engem - belevegyült sötét szobájába. Lámpaoltás előtt Máté Evangéliumát olvastam. A borozó felől duhaj kedvű diákok hangos veszekedése hallatszott. Mikor behunytam szemem, az öreg szelíd, alázatos képe jelent meg, amint vézna, egészségtelenül fehér lábát a lavórban mossa. A fülemben rikolto- zó „értetted" szilánkokra morzsolta az öreg képét. Helyébe agg, rekedtesen krá- kogó varjú került. Érrr-tett-tedd. érr-tett-ed?

Otromba zöld gyümölcs-zöldségmosó kezelését bízták rám. Vizet eresztek az üzemen végigkígyózó gumicső csapjából. Telik a kád. vezérlem a gépet. A mesternő tátog a zajban. Kikapcsolom, hogy megértsem. Nem hozzám szóla. Újrakapcsolom a technikai monstrumot. Öntöm az uborkát. Halakként ficánkolva ugrándoznak keféről kefére. A szennyhabos vízből gombnyomásra szalagra öm- lenck a befőzésre kerülő, hímtagnyi uborkák. A fehér egyenruhába öltöztetett lányok a pléhasztalra zúduló uborkát gyors osztályozással az üvegekbe nyomkodják. Egymás elől titkolva, a nagyobbakért versengenek. íme. a rejtett szexualitás! Minél nagyobbak, vastagabbak kerülnek kezükbe, annál reményteljesebb ujjongással várják a következő adagot, bízva a legnagyobban, a markolhatób- ban. A kicsiktől elszontyolodnak. Szünetre intenek. Beáll a csend. Ismét hallom a távoli városi buszokat, a madarakat, az üzemrészleg egymásra káromkodó alkalmazottjait. Megpaskolom izzadt arcomat - uborkalé-kozmetika -, műanyag ládára ülök. Épp a tavalyelőtti morvaországi nyári munkámra gondolok - akkor is uborkákat mostam, ketrecekből zúdítottam az üzembe ömlő vízbe -. mikor az ügyeletes mesternő csapkodó héja módjára elviharzik előttem munkára serkentő tapsikolásával. „Gyerünk, gyerünk, jönnek a tévések. Hegyi, gyere a másik géphez. Az tisztább. Abba fogod önteni az első osztályúkat. Töröld meg az arcod! Lányok, itt a televízió. Riport-raport." Egynéhányuk köpenyéből előkerül-