Irodalmi Szemle, 1990

1990/10 - Hajtman Béla: Miserere (elbeszélés)

Hajtman Béla- Azt mondtam, hogy szeretlek, vagy álmomban?- Nem mondtad. Még nem ettem tonhalat.

A szenvedésképzet illuzórikusán mágikus, öntömjénező, önsajnáltató iszappal sebet gyógyító hatóerejében bízva, a gondolkodás és érzés reményében szabadítom fel magam önmegvalósítóként, önmegváltóként: hozzád címzett leveleimben. A kimondott, leírt szó erejét veszíti a megfogalmazhatatlan, ki nem mondott érzések birodalmában. Tudom, hogy minden igyekezetünk ellenére csak a megfoghatóba, a kimondottba kapaszkodunk, hogy megdicsőülhessünk, ítélhessünk, elkárhoztassunk. A szó születésével halnak el érzéseink. A felnőttek önvédekező, hamisságukba burkolódzó, intellektualizálódott, érzelemszegény birtoklást vágyó akarnakoskodásából mit sem tudva és érezve, a gyermekek a nevetésükkel, haragjukkal, bugyután megfogalmazott szavaikkal, elfojtatlan vágyaik lecsapolásával egyedül szabadok, igazak, eredetiek. És az elmebetegek, kik elveszítve valóságképzetüket, meghódítják a számunkra ismeretlen, megközelíthetetlen, beférkőzhetetlen, szabad, igaz világukat. A gyermekek és idegbetegek ösztönvilágából kivetve, önviaskodó hajótöröttként állatiasodnak el érzékeim. Az érzéseink, állapotunk, cselekedeteink kifejezésére, megmagyarázására, indoklására szolgáló szavak birtokában válunk beszélő élőlényekké, állatokká. Mennyivel különbek nálunk! Előre kitervelt, fondorlatos utasítások nélkül cselekszik a nekik legmegfelelőbbet. Ölnek, nevelnek, szaporodnak, elpusztulnak. hogy fenntartsák magukat. A legtöbb igyekezetemet arra fordítom, hogy az állatoktól tanuljak meg élni, csak így kerekedhetek felül ösztön-énemen.

Péter, jegyzetlapomra írt gondolataimat mégsem küldöm el. Nem vagyok még állat. Akkor ki is vagyok? Az ember: valaki más. Félek az emberi vonásokkal feruházott állatoktól. Csak ennyit akartam. Péter. De mást is. Vívódom a szavakkal, inkább megfognám a kezed, bár még sosem láttalak, szemedbe néznék. bár még nem érintettelek, magamhoz ölelnélek, bár még sosem hallottalak.

4.

Szürke fal. A mennyezeten fehér csövek. Este világítanak. Otthon nincs ilyen. Neonlámpa a neve. A mellettem fekvőtől tudom. Városi gyerek. Neon. neon. enon, onen, bezony. bezony: ne-on. De furcsa szó. Itt mindenki fehérben van. Havas emberek. Kint süt a nap. Este a neon. Neonest. Ki vagyok kötve. Miért csak én? Sírjak? Ha akarok, nem tudok. No de miért vagyok kikötve? Kitől kérdezzem meg? Anya, ha itt lennél, biztosan kioldanád a zsinórokat a kezemen. De furcsa helyzet. Bármit csinálhatnak velem. Mézet csöpögtethetnek a szemembe, az orromba fogpiszkálót szúrhatnak, a fülembe port szórhatnak. Csak sírhatok. És ez védelem? Én vagyok a Krisztus. Vessetek keresztet előttem, fehérek! Köpködjetek le, tapossatok végig rajtam! Öntsetek le málnalekvárral! Aztán nyaljátok le! Csináljatok már velem valamit! Unalmas dolog érdektelenül kifeszítve feküdnöm. Vagy épp ezt akarjátok elérni? Azzal kínoztok, hogy nem csináltok velem semmit ? Pedig oly jó a kín. a szenvedés, a gyötrelem. A kín kéjes. Miért vagyok kikötve? Mondja már meg valaki! Mondjuk, te ott a sarok-