Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - HOLNAP - Hajdú István: A Bao A Ku (elbeszélés)

Tobozmirigye nem pörgött, a nyomás az ágyékában olvadó jéggé változott. A bensőséges kapcsolat a „valamivel” megszűnt, a külvilág óriási robajjal zúdult a fejére.

Szerencsére a megoldás kéznél volt, a füldugó visszalökött minden gyilkos zajt, lopakodó süvitést. A csend birodalmába menekült, hogy végiggondolja a történeteket, csoportosítsa törmelékként szétszórt benyomásait, hogy összerakva egész képet lásson minden színével és árnyalatával.

Minden reggel kezdődött, az álma csak előjáték volt. Teljes akaraterejével turkált memóriafiókjaiban. Nem kellett sokáig keresgélnie, az agymozi beindult.

Hosszú vándorútra indult — az önismeret, a lelki egyensúly, a tisztaság keresésére. Útja legvégén [a közbeeső eseményekről nem volt információ) Csitorba ért, ahol a Győzelmi Torony legalsó lépcsőjén tanyázott A Bao A Ku, az emberi lélek ismerője. „Mély álomban, az első grádicson tanyázik, s csak akkor eszmél fel, ha valaki felmegy a lépcsőn. A közeledő ember rezgő lépteitől visszatér belé az élet, s felcsillan benne valami belső fény. Nyomban megmozdul a teste, s a szinte áttetsző bőre is. Amikor megindul valaki felfelé a lépcsőn, A Bao A Ku a látogató sarkában marad, s a zarándoknemzedékek által lekoptatott, íves lépcsőfokok peremére kapaszkodva követi. Fokról fokra erősebb a szine, tökéletesebb az alakja, és ragyogóbb a testéből áradó fény. Kifinomult érzékét bizonyítja, hogy csak a legfelsőbb grádicson éri el tökéletes formáját, mégpedig akkor, ha lelkiekben gazdag a látogató. Ellenkező esetben A Bao A Ku — még mielőtt felérne

— szinte bénán megtorpan: kialakulatlan a teste, elmosódott a színe, pislákoló a fénye. A Bao A Ku szenved, ha nem Ölthet tökéletes alakot, sóhajtása alig hallható nesz, amolyan selyemsuhogás. Ám ha egy teljesen tiszta lelkű férfi vagy asszony kelti életre, akkor A Bao A Ku feljut az utolsó fokig, kiteljesedik az alakja, és élénk kék fény sugárzik ki belőle. De nem sokáig tér vissza belé az élet, hisz amint leereszkedik a zarándok, A Bao A Ku is visszagörög, leomlik az első grádicsra, s ott várja ismét élettelenül, akár egy elmosódott körvonalú ábra, a következő látogatót. Csak akkor látható igazán, ha eljut a csigalépcső feléig, ahol is már világosan kivehetők a testnyúlványai, melyekkel — mint megannyi karocskával — felfelé kapaszkodik. Egyesek szerint A Bao A Ku egész testével lát, a tapintása pedig olyan, mint az őszibarack héjáé.”*

Ez volt hát az a ragyogó fény, amit látott. De miért nem tudta megérinteni? Miért nem adott A Bao A Ku bizonyságot arról, hogy nem csupán érzéki csalódás, hanem tapintható lény? Miért nem érezhette bőrén az őszibarackhéj finom simogatását? A Bao A Ku-t látta valóban, vagy csak a fényrészecskék kombinációja hozott létre egy vizuális jelenséget?

Sokáig nem akart morfondírozni a dolgon, mert ilyenkor (hosszú latolgatások után) a bizonyosság bizonytalanná válik, az élmény hihetetlen emlékké degradálódik. Ám a kételyek továbbra is ott maradtak benne. Miért pont őt választotta A Bao A Ku? Bizonyos értelemben tudott válaszolni, de ha a dolgokat más szemszögből nézte, a jelenés felfoghatatlan volt. Valami olyan állapotba került, mint amikor egymás után sokszor mondjuk, hogy én, én, én, én... s egy idő után már nem vagyunk benne biztosak, hogy a szó értelme valóban énünket jelöli, nem csak irracioná-