Irodalmi Szemle, 1990

1990/10 - Szépfalusi István: Család és anyanyelv (szociográfia)

Szépfalusi István

künk ne meséljen ilyesmiről. Budapesti hivatalnoknők voltak.- Fülig volt lakkozva a körmük, lilára.

De ezt már az asszony férje mondta, meg még egyebeket. Amit neki mondtak, a tisztviselőnők.

Valóban ritkábban előforduló esetek közé tartozik a történet. Mint ahogy az is egyedi esetnek számít, hogy a szülőkkel gyermekkorában Ausztriába került magyar lány, itt felnőve, visszamegy Magyarországra feleségnek.

Az ötvenes évektől kezdQdőleg az Ausztriába letelepedett magyarok majdnem kétharmada férfi volt. Főleg az 1956-1958 közötti bevándoroltak. Közülük sokan először Jugoszláviában, főleg Bácskában, majd Romániában és végül Magyarországon kerestek magyar feleséget. Abban a sorrendben felkeresve az országokat, ahogy megszűnt az osztrák állampolgárok számára a vízumkötelezettség.

A szülők gyakran támogatták a fiataloknak ezt az igyekezetét. Sokszor erőltették is, kockára téve ezzel gyermekeik boldogságát.- A mi fiunk esetében csak magyar lány jöhet számításba. Tudja, mi már ilyenek vagyunk.

Ausztriában élő, Magyarországról elszármazott, ausztriai magyar svábok, egészítettem ki szavait. Hadd nevessünk rajta.

így van, erősítette meg, könnyebbségére anyanyelvére, németre váltva a szót. Ettől kezdve magunk sem tudtuk, mikor beszéltünk németül, mikor magyarul. Annyira természetes ez a nyelvcsere a mindennapi életben. A magyar kárára! Valahogyan ahhoz hasonlóan, ahogy elemista koromban anyámmal kezdtünk el beszélgetni. Kezdetben kizárólag németül. Ezt idővel felváltotta a teljes kétnyelvűség. Mégpedig sajátos módon: anyám csak németül, magam kizárólag magyarul. így volt ez az utcán is. Azelőtt Budapesten, később Bécsben fordultak meg utánunk az emberek.

Sok fiatal magyar munkás vágott neki az elmúlt évtizedekben magyar élettárs- jelöltjével a nagy ismeretlennek. Áttekinthetetlen olvasztótégely az idegen föld. A belföldi táj, ahol mindig csak a múlt kivándorlóit, a tegnapi kitántorgókat emlegetik, könnyen fölmérhető. De a jelent, a mai kitántorgók történeteit, az okokat cinkos némaság övezi.- Hónapokig halasztottuk a házasságkötést. Menyasszonyom át is helyeztette magát a vállalatnál egy másik városba, amikor elhatároztuk, eljövünk... Féltünk, nehogy egyikünktől megtagadják az útlevelet. Én turistával jöttem, ő meg üzemi kirándulókkal, csoportossal.- Mi mindketten turistával jöttünk. Külön-külön szálltunk fel a bécsi vonatra a budapesti pályaudvaron, nehogy a vonatkísérőnek feltűnjünk és leszedjenek. Vagy ismerősre bukkanjunk, aki tudja, hogy együtt járunk két éve.- Mi meg úgy tettünk, mintha a vonatban ismerkedtünk volna meg.- Elsírtam magam, amikor vőlegényemmel Bécsbe értünk. Felhívtam rokonaimat, németek. Nehéz volt kimondani, hogy nem akarunk visszamenni Magyarországra. Pedig hazajöttünk. Mindkettőnk nagyapja Németországban született. A századfordulón települtek át. Emiatt az enyémet kitagadták a családjából. Most meg mi jövünk vissza.