Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - HOLNAP - Hajdú István: A Bao A Ku (elbeszélés)

kodó csillagokkal., hanem a Földet, parányi mozgásaival, el:elakadó lélegzetével.

Füle is különösen kifinomult volt, ha az utcára lépett, füldugót használt, mert a fejét szétrobbantották volna a ráözönlő hangok. így tökéletesen süket maradt, csak a szemére bízhatta magát — előrehaladtában ide-oda kapkodta fejét, hogy mindent észrevegyen. Madárra hasonlított — gyors fejű szemétkereső verébre.

Éppen egy fára figyelt, a fának is egy gallyára, a gallynak is egy elmosódott mozdulatára, amikor dobhártyáját halk surrogás rebegtette meg. Mintha brokát. Tudta, hogy a füle nem csalhatta meg, az egésznek nem is tulajdonított semmi jelentőséget, hiszen a lakás is élt saját rejtett mozgásaival, hangjaival. Csak akkor fordult meg, amikor újra hallotta a nehéz suhogást, és szemei közt tobozmirigye életre kelt. Nyugodtan, még mindig összevont látómezővel megfordult. Áttetsző, remegő fényt észlelt nem messze maga előtt, pontosan az ajtónyílás közepén. Nem csupán hitt a jelenésekben, többször volt része emez elvont csodában, de tapinthatóvá is akarta tenni, bár tobozmirigye mágnesként tartotta vissza testét a mozdulat élménytörő fölöslegességétől. Mégis előre lépett, és kinyújtotta bal kezét. A ragyogó fény nem aludt ki, csak helyet változtatott, mintha ő is lépett volna — hátrafelé. Most már nem kockáztatott, kinyitotta a szemét.

A vibráló fény csakugyan ott volt, alaktalan, szétmosódó körvonalaival, láthatóan, hihetően. Indulnia kellett, felvette ingét, nadrágját, leülve zoknit húzott (ezt a műveletet nem szerette, mindig az az érzése támadt, mintha valakinek a belei közt matatna ujjaival), cipőt, és elindult a kijárathoz. A fény szabályos távolságot tartott tőle, nem változtatott intenzitásán, hátrált előtte. Amikor a kijárati ajtóhoz ért, a fény eltűnt a fal mögött, ami kissé nyugtalanná tette — hátha örökre? (A jelenések ilyenek.) Lehet, hogy kinyitja az ajtót, és rátör az až ésszel felfoghatatlan „valami”, rázúdítva fájdalmak és szenvedések halmazát, hogy mint púpot a sírig a lapockái közt érezze. Határozottan nyitott ajtót. Tudta, hogy a lépcsőn felfelé kell néznie , mivel ő lefelé megy, a „valami” csak követni fogja. Ha ott lesz, és követni fogja, biztos lehet abban, hogy nem a véletlen játszik vele pajkosan, hanem pont ő a kiválasztott, mással a dolog nem történhet meg. Ott volt. Liftet nem használt; a nagyon szűk mozgó terekben klausztrofó- biában szenvedett, nem ült autóba, villamosra, buszba, nem mászott patkányként a metróba.

Megfontoltan lépkedett (minden mozdulatában benne volt a tudatosság

— szinte nem is tett fölösleges mozdulatot) lefelé, a kiegyensúlyozott emberek nyugalmával. Pedig psychéje a felfoghatatlan érzések külön dimen- zált világában lebegett: az üresség és végtelen matéria ingatag hídján ide-oda dőlve, de egyensúlyát megtartva, önmagának jó mestere volt. Lefelé haladva egy-egy tolvaj pillantást vetett hátra, nem mintha félt volna

— a bizonyosság kedvéért. Követték, és ez vibrálást váltott ki nyakszirtje parányi sejtjeiben, mintha váltakozó frekvenciával láthatatlan szálakat húzogatnának, nyugtatóan bizsergetve tarkóját. A lépcsőn lejjebb és lejjebb haladva veszített intenzitásán (talán az éghez közelebb erősebbek az érzéseink, a hatalmasoknak ott nagyobb az erejük?). A földszintre érve már nem érzett semmit, mögötte a fény kialudt, beolvadt a szürkeségbe.