Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Gál Ferenc: Vakügetés - milliméterpapíron (Mészöly Miklós: Volt egyszer egy Közép-Európa; A pille magánya)
Vakügetés - milliméterpapíron tő, önnön szerkezete. Az egyes művek újabb és újabb Athoszhegyifestőkönyveket írnak. A próza ellenáll. A relativitás kimondásának nem, de a viszonylagosságnak mint a szerkezet, a forma alapjának feltétlenül. Térben és időben egymást követő szavak és mondatok - ez egyfajta rend. Akkor is, ha külön-külön minden részlet ellentmond ennek. A magyarul is megjelent B. S. Johnson Szerencsétlenek című regénye (amit Angliában eredetileg nem fűzve, hanem dobozban adtak ki lapok halmazaként), az oldalszám nélküli könyvek vagy a több befejezéssel megírt, esetleg csak regény-kezdésekből álló művek ebben, úgy tűnik, nem hoztak lényeges újat. Megmutatták, hogy a gesztusoktól mennyit várhatunk, hogy a mű a nagy tömbjein érvényesített trouvaille érintetlenül hagyhatja az alapszövetet, a mikro- és makrostruktúra esetleg másról beszél. Úgy tűnik, ahhoz, hogy a „végére járjunk“ valaminek, valóban egyfajta alagútban haladás marad a számunkra. Lépésről lépésre a léptek hogyanját figyelve és azok visszhangjait, folytonosan az alagút irányára, akusztikájára koncentrálva. Próza, film, fotó, és festmény visszatérő témák Mészöly Miklósnál (ahogy Es- terházynál, Nádasnál, de Korniss esszéjére is gondolhatunk). Az időben máshogy létező, azt máshogy közvetítő művészetek: nyelvek. Beszédüket az időről jó lenne egyetlen műbe sűríteni - ha lehetne. A fénykép, akár egy vízbe dobott kavics, egy pontból kiinduló hullámokat, gondolatokat kelt. Csakhogy itt annyi közegellenállás sincs, mint a kavics és a víz találkozásakor. A fotó kiszolgáltatott a nézőnek, egy esetleges felfogásnak szolgáltatja ki azt, amit rögzít. Múltat a jelenbe rántó, kinyilatkoztatásszerű „beszéd“, de a kinyilatkoztatás értelmét, irányultságát a néző dönti el. Mégpedig úgy, hogy betekinthet valamibe „az idődimenzió múlást sugalló megélése nélkül“ - de a „totális ártekintés“ lehetősége nélkül is. A világ így a néző függvénye - és ez nem igaz. Film, próza és zene ezt megoldja. Részleteik egymásutánja helyi értéket ad a részleteknek. A tárgyra, helyzetre is igaz az, ami a szavakra: értékük a használatuk, helyük. Az említett művészetek máshogy torzítanak: egyértelműsítik a rész helyét, kapcsolódásait. Mészöly Miklós itt tér el, írásai az egymás mellé rakott (át- meg átrendezett) fotók logikájával működnek. Ez nem szabad asszociáció, hanem precíz szerkesztés, de nem a hagyományos egyvágányú logikára épít, hanem logikákra, a kapcsolatok összefüggő „huzalrendszerére“. „A dolgok lehetséges tényállásai közti belső viszony fennállása nyelvileg az illető tényállást ábrázoló kijelentések közti belső viszonyban jut kifejezésre“ (Wittgenstein). Nincs központi elem vagy csupán az egész atmoszférája. Ennek alárendeltek a hagyományos prózaelemek, a történések, az egymást sűrűn váltó anekdotikus részletek. Nem egy kitűzhető irányba mozgatják a mondatokat, metszetek a helyzetek és tárgyak történetéből. Élesek és áttetszőek, idősíkokat látunk össze egyetlen jelenné. Képzeljünk el a törzs- és egyedfejlődés különböző stádiumából összerótt egyetlen embert, azt, hogy ez a lényegében torzszülött valaki megéled, mozogni kezd, és még csak nem is anakronisztikus. A csodálkozás marad: tényleg ekkora a költészet hatalma? Talán a mese is eszünkbe jut. Hogy előre figyelmeztet (egyszer volt, hol nem volt), a múltba, a képzeletbe utalja azt, amiben perceken belül már mint érvényes, létező jelenben hiszünk. „A személyesség olyannyira van, hogy nem tévedhetünk benne." Ha az elemek
