Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Gál Ferenc: Vakügetés - milliméterpapíron (Mészöly Miklós: Volt egyszer egy Közép-Európa; A pille magánya)
Gál Ferenc egyenrangúak, ha abszolút nem létezik, marad a részletek egyéni rendje. Rend, mégha a meghatározhatatlannak tűnő vonzalmaké, önmozgásoké is. Az ilyen művekben lehet a személyesség igazán a szerkezet, a forma alapja. Az nem újság, hogy (olykor) egy-két mondat után felismerem, kinek a szövegét olvasom, de ez az írás mű-voltát még nem feltétlenül érinti. Mészöly Miklósnál viszont minden ezen nyugszik. Prózája a látásmód kivételes koherenciája, a részletek intimitása és végletes egyénítettsége nélkül széthullana. Meg persze anélkül a fogalmilag ítéletnapig sem megragadható érzék nélkül, ami az egymástól bármilyen távol lévő dologban meglátja: egymásra várnak. Enélkül az elbeszélések többsége forgácsokként kerülne be a Notesz lapjai közé. így azonban - ahogy a Volt egyszer egy Közép-Európa mutatja - a szerkezet szinte korlátlanul növelhető. Nem jelenti ez azt, hogy bármi „beszúrható“, hogy az írások akárhogy folytathatóak. de azt igen, hogy létezik olyan részelt (esetleg korábban önállónak tekintett írás), mely a már összeállt motívumokat úgy szólítja meg, hogy azokkal a párbeszéd helyzetébe kerül. A tárgyak és helyzetek sugallatokkal teli, titokzatos „beszélgetése" ez, amit egyetlen ember követ, „láttatja mindazt, ami a film. S aki egyben maga a kamera pártatlansága is". Szubjektív pártatlanság - behatol mindenhová, így a leírtak szempontjából objektív. Tudva, hogy léteznek más hasonlóan érvényes rendszerek, azt mondja: érvényes univerzum ez is. „Még egy vázlatos térkép is a végtelen számú okok és okozatok olyan besűrűsö- désére utal." Bármilyen térkép vagy vázlat, mégis a sűrűség érezhetőbb a kisvárosban, a természetben élő ember környezetében vagy a kisközösségben (család, katonaság, úti kompánia stb.). Itt közhely, hogy minden mindennel összefügg, mégsem tudni, hogyan. Ahogy az otthonosság mélyén felsejlik az idegen- ség. Bodor Ádám novellái juthatnak eszünkbe. És a homály mozaikjából lassan kirajzolódik a nagyobb régió: Közép-Európa. Ahol egyes történetek (titkai) jobban érthetők, ahol a kívülről érkező történetek mások. Ennyi a határ, nem több. Évszázadok predesztinálnak egy beszédmódot. Nem egyszer és mindenkorra, de ma (még), úgy tűnik, igen. Érrefelé a történelemben, a történésekben a relativitás különösen erős, a határokkal és értékrendekkel való „játék" a posztmodern irodalomnak is minta lehet. A valahová (bárhová) tartozás ritkán adatott meg egy életre szólóan - ettől különösen fontos. Pátosszal is, iróniával is gyakran figyelt, abszurd és groteszk és tragikus tényeket halmozó „nagyon egy-atmoszférájú világ". Ennek az atmoszférának a megérzékítése Mészöly Miklós prózája. Olyan, mint valami különös szén, egész a mosdg egybeprésel minden múlt időt. Hideg és kemény, de a képzeletnek, az érzékeny figyelemnek világít, meleget ad. Otthon érezzük magunkat vele, „s utolsó összegzőnek úgyis a közérzet marad".
