Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - KRITIKA - 7X1X7 : (Tőzsér Árpád, Hajtman Béla, Lacza Tihamér, Tóth Károly, Hizsnyai Zoltán, Balla Kálmán és Szigeti László Gál Sándor Egyetlen idő c. könyvéről)
7 y 1X7 Az irodalomkritikában is eluralkodó pszeudodialektika az utóbbi húsz évben elszoktatott bennünket az egyértelmű véleménynyilvánítástól. Könyvkritikáink — ha születtek — a szellemi pangás kötőszavai: a „mindazonáltal", az „azonban", az „ennek ellenére”, az „ugyanakkor” jegyében születtek. „7 X 1 X 7” című rovatunk kritikusaink fóruma kíván lenni. Hét mondatban próbáljuk meg kimondani egy-egy műről az „érték-nem érték” verdiktjét, s ugyanarról a műről egyszerre többen — heten —, hogy az ítélet szubjektív eleme is nyilvánvaló és az olvasót objektív véleményalkotásra sarkalló legyen. T. A. Gál Sándor: Egyetlen idő TŐZSÉR ÁRPÁD 1. A vers folyójába — eltérően a valóságos folyóktól — bele lehet kétszer lépni: ha megáll az a folyó. 2. Az álló vers a korábbi önmagát reprodukáló költő létezésformája is lehet. 3. Az Egyetlen idő versei — úgy tűnik — a költő előző kötetének, Az Éden és a Golgota közöttnek a műhelytanulmányai, melléktermékei, forgácsai. 4. Ugyanaz a töredezett, levegőt kapkodó, el-elcsukló versmondat, s ugyanaz a magasra srófolt pátosz. 5. Csak a (képi-epikai) motiváció szegényesebb. 6 .Az érzelmet (hangulatot): a keserűséget, a szkepszist szinte tiszta formában, meztelenül kapjuk itt. 7. Pedig a „tiszta” (értsd: a viszonylataitól megfosztott) érzelem (hangulat) a költészetben éppolyan problematikus, mint a „tiszta lét” a filozófiában. HAJTMAN BÉLA 1. Időtlenségébe feledkezve, erőtlenül szárnyaló-suhogó-huhogó, vergődve csapdosó-ver- deső időmadártávolsággal: a maga méterméretű méretméreteivel berepüli a falvak fo- lyóit, mezők virágait, fűszálait, csengettyűk hólepte emlékeit fészekelhagyő otthonától tojáslerakó látszatotthonáig, ősök földjét, alkonyok csendjét, telek fagyát, magány sötétjét a költőmadár-madár-költő emlékezet. 2. A rigó, a fülemüle csengő szólamai alig hallhatóak a seregélyraj, a varjak rikácsolása miatt; a hó fehérje sem küzdi le a sötétség feketéjét. 3. Az érdes és ékes hangzásegyüttese, a kontrasztszínek összemosódása jellemzi a kötet verseit a nature morte hangulatával. 4. Az idő nemcsak funkcionális létforma és létfeltétel Gál Sándornál, hanem az előre- s akár a hátralapazgatások esélyeit kihasználó, „egyetlen pillanatba” gyúrt helyzetmomentum is. 5. A természeti metamorfózisok (rügyfakadástól elvirágzásig) mögött felvillan a struktúra, a gépezet, a teremtő természet porszeme — maga az ember, a magával leszámoló tehetetlen ember. 6. Gál nem esik a filozófiai általánosítások, a bölcselkedések csapdájába, költészete személytelenül személyes („Magamat kell megélnem / a halálban is”). 7. A kötetnek akár mottója is lehetne az alábbi Jaspers-idézet: „A döntő, hogy nem létezik természettörvény, és nem létezik történelemtörvény sem, amely a dolgok menetét egészében meghatározná.” LACZA TIHAMÉR 1. Gál Sándor költészetét egy olyan kettős csillagrendszerhez hasonlítanám, amelyben az egyik csillag egy elnyúlt ellipszis mentén végez mozgást a látszólag mozdulatlan másik csillag körül. 2. A rendületlenül keringő csillag maga a költő, a mozdulatlannak tűnő pedig lírájának ihletforrása és mozgatója: a csehszlovákiai magyarság — múltjával, jelenével és jövőjével. 3. A csillagászatból tudjuk, hogy a gravitáció ereje folytán egy
