Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - HOLNAP - Csóka Tibor: Égigérő álmok (elbeszélés)

Csóka Tibor Égigérő álmok

Hosszú a sötét tó partján ül, néha felemeli a kezét, lustán bedob egy kavicsot a sötét vízbe, és nézi a gyűrűket, ahogy fokozatotsan eltűnnek. Amikor ismét sima a víztükör, megint nekilódul a kéz, és újabb csobbanás hallatszik. A hang nem repül messzire. Elnyeli az éjszaka. Alacsony is ott fekszik nem messze, a magas fűben, nézi a nagy semmit és fűszálat rágcsál. Néha felhúzza az egyik térdét, pár percig így marad, aztán vagy megcseréli, vagy visszaereszti a másik mellé.

— Imádom őt és félek tőle.

— Hmhm.

— Az enyém lesz.

— Hmhm.

— Meg fogom kapni.

— Hmhm.

— Hagyd már abba! — Ordít fel Hosszú, feláll, járkál pár pillanatig körbe- körbe, mint egy hülye, hirtelen megáll, jól van, na, mondja, és megint leül. Most már Alacsony mellé. Az hümmint egyet.

Előttük a sötét tó, melyben néha felvillan egy hal csillogó teste, mögöttük az enyhén emelkedő domb, elszórtan hullámzik egy-egy faház, a domb mögötti völgyben a kis falu, a kicsi kocsma. Balra az erőmű hatalmas betongátja, a bődületes építmény állandó duruzsolása nem hagyja aludni az embert. Fenn a gáton korlát, mögötte aszfaltút, gyér forgalommal. Jobbra homokos part, néhány felsőbb osztályú mulató külföldi és gazdag hazai vendégek részére. A táj csodálatos, a falubeliek szeretik egymást s az idegeneket, a fiúk a bányában dolgoznak. Egy hónapot vállaltak társadalmi munkában, az első hét már letelt. Nagy lelkesedéssel dolgoznak.

Szinte egyszerre pillantanak az árnyra, mely az egyik barakktól jön, és rátér a gátra vivő útra. Lassan, ráérősen jön, lépteit nem hallani, de érezni,, még ebből a távolságból is érezni azt, hogy az árnyon mérhetetlen fáradtság ül, szomor és búbánat van beleírva a lépteibe. Ez a csoszogás idegesíti Hosszút,, találgatja, ki lehet, mozgásában van valami macskaszerű, nézi, nézi.

A lányt megvilágítja az éjszaka. Megkondul a szív, ez nem lehet igaz, Alacsony, harapj gyorsan a fülembe, ááá, ne ilyen erősen, te marha! Te is látod,, ott megy, látod, ott megy és én itt állok! Alacsony hümmög egyet, és elnyúlik a fűben.

A lány, akit mindenki Glóriának hív, olyan, mint a milói Vénusz. Nem olyan szép, nem olyan karnélküli, hanem olyan hideg. Akárki közeledik hozzá, elutasítja. Hosszú reménytelenül szerelmes már egy hete, reménytelenül, mert Glória még a kacsingatására sem rebben meg.

Csak úgy megy, mendegél, lassan és szomorúan. Már a gát alján jár, az úton egy lélek sincs, ki járna arra késő este, bár meleg van és csodálatos a világ,, a léptekről leválik a bú. Hosszú agyát futás közben gondolatok pergő képe lepi el, a lány már felért a gátra, áthajol a korláton, nézi a mélységet, a mér